Sziklás tengerpartra alkonyat hull csendben.
Jeges szél kel, sikolt s tombol önfeledten.
Szürke messzeségből karcsú lány tűnik fel.
Nyirkos tengerparton a sziklák felé lépdel.
Hosszú idő óta itt jár minden éjjel.
Halvány, ifjú arca dacol fagyos széllel,
Szürke szikla hátán magányosan várja,
Hátha a szerelmét végre újra látja.

A távolba réved boldogtalan szeme,
És lehull ölébe két erőtlen keze.
Ekkor egy esőcsepp tenyerébe csöppen.
S aztán csak hullnak-hullnak egyre többen.
A reménytelenség úrrá lesz a lányon.
Régóta először nyomja el az álom.
Párnája: a rideg, kemény, szürke szikla.
Egy csepp sós víz csordul rajta, mintha sírna.

Zokog, mintha tudná; álom száll a lányra,
S ez lesz az utolsó parti éjszakája.
Síró bölcső-szikla búcsút vesz a lánytól.
Most már az ő lelke terhes a magánytól.
A lány szeme csukva, édes álmot kerget,
Elrepíti hozzá kedves álom-felleg.
Melegséget érez, s meglepetten hallja;
Feldereng az égen kedvesének hangja.

Őt szólítja halkan, hívja, becézgeti.
Távoli vizekről így vall, üzen neki:
Úton vagyok hozzád Kedves, úgy hiányzol!
Csokrot viszek Neked ezer rózsaszálból:
Vörös rózsa száll majd, fel a horizontról,
Akkor érezd, Kedves, arád csak Rád gondol.
Sárga rózsaszirmok, arcod hogyha érik,
Akkor érezd, Kedves, szerelmem mesélik.

S ha partra vett a tajték fehér rózsaszálat,
Akkor tud majd, Kedves, tárt karokkal várlak!"
Felébred a lány és kél a nap is vele.
Vörös fényét látva könnybe lábad szeme.
S arany napsugarak érintik az arcát.
A Kedves hű szerelmét ők mesélik, vallják.
A lány szalad a parton, fürkészi a vizet,
S valamit a hullám lába elé kivet.

Lenéz rá a lány és arcán mosolyt csillant,
mégis a habokba könnyes szemmel pillant.
Fehér rózsaszálat emel ki a vízből.
Régóta először kacag tiszta szívből.
Búcsút mond a partnak, lehunyt szemmel még áll,
Majd ölelve a rózsát a habokba sétál."

(Sweet Angel)