I.   Elveszítettél.

Még nem tudod, még nem érzed,
talán soha nem is érted, hogy
milyen önzetlenül szerettelek,
de Te elveszítettél - és ezzel -
én is elveszítettelek Téged.
Szavak, melyek régen boldoggá
tettek, elmerültek, ott fekszenek
valahol mélyén, a felejtés tengerének,
fehér korallvirágjává válnak,
egy pillanatnyi szerelem örök zálogának.

II.    Álomban.

Már tudom, már érzem, milyen
az az álom, hol volt egy szerelem,
csak egyetlen pillanatig az enyém,
az igazi világom, ahol Te varázsoltál
tündérré, ahol Te voltál a párom.
Zálogul adtam a szívemet, vissza
sosem kérem, nem is tehetem, mert
nincs rá elég erőm, a Tiéd
- nálad maradt - egészen.
Vedd és őrizd, de ne törd össze,
csak engedd, hogy egy mély tenger,
a felejtés tengerének virága
- egy vörös korall őrizze - örökre.

III.    Felébredtem.

Most tudom, még érzem, mert fáj
az ébredés nem könnyű, ha egy álom
véget ér, pedig tovább is álmodnál.
Elengedni nehéz, visszatérni nem
szabad, rejteni kell a tiltott álmokat.
Így, hát jöjjön a feledés, nyíljon
számomra egy új világ, legyen kék
az ég, ragyogjon a nap, borítson
mindent száz és száz virág!
De, soha többé nem lesz ilyen,
nem építem soha már,
a szerelem feledéstengerének
fehér és vörös korallzátonyát.

Carie7    2005. 03.