Szentkarácsony éjjelén, mikor az utca csendes,
Mikor minden ház már haragtól mentes,
Egy kislány sétál a havas úton,
S nézi, milyen a boldogság az ablakon túlról.
Sétál az úton, a lámpák fénylenek,
Apró kezével törli a könnyeket.
Szegényke fázik, reszket és fél,
De szívében Isten még így is él.
Letérdel a hóba, s összeteszi kezét,
Fejét lehajtja, s behunyja a szemét.
"Drága Jó Istenem!" - kezdi remegve.
"Vigyázz a mennyben drága szüleimre.

A szív az egyetlen igaz hű barátod,
Mert rosszban-jóban ott van és érted dobog.
Ha megsértenek, a szíved az, mely együtt érez,
Dobog hevesen és csendben vérez.
Hol örömöd, hol bánatod van ebben az életben,
A szíved jelzi dobogva hol lassan, hol hevesen.
A szív, aki megérti örömöd, bánatod,
Ő az, aki halkan és rád mosolyog.
Tudja mikor vagy beteg, és szerelmes,
Ő az, aki mindig érted dobog és repes.
Lehetsz te boldog és szomorú az életben,
És ő ezt tudja, hidd el ez nem véletlen.