Barna szemed enyémbe merül csendesen,
Ölelő karjaid közt a világot feledem,
Csábító illatod feltüzeli lelkem,
Hol a pillanat, mikor újra testedet érinthetem?
Cirógató kezed érzem a bőrömön forrón,
Szerető mosolyod magához húz kihívón.
A felhőkre írom, mit érzek irántad,
Lesd őket figyelmesen, hisz hozzád szállnak.
Forró leheletem, csókjaim viszik neked,
Az együtt töltött órákat ugye nem felejted?
Csókjaim az esőcseppek, ölelésem a szél
Hiába esik és fúj, bennünk már nincs tél.

Neked adom lelkem

Csendes az éj, az égen ezer csillag,
A Hold égi útján felfelé ballag.
Telt arca fentről a Földre mosolyog,
Benéz az ablakon, szeme ránk ragyog.

Hűvös az éj, gyere, bújj ide mellém,
Én vigyázom álmod ezen az estén.
Csendes már minden, a nappal véget ért,
Helyét az estnek adta, aludni tért.

Bújj ide hozzám és hunyd le a szemed,
Felejts el mindent, én fogom a kezed.
S ha hallod majd a csengettyűk dallamát,
Feltárom előtted lelkem kapuját.

Mindig megtalálsz engemet.

Amikor fáradt vagy nagyon, s nincsen már, aki felkeres,
Mikor gond ül az arcodon, mindig megtalálsz engemet!
Amikor szomorúság gyötör, úgy kell a vigasz, mint a víz,
Mikor a bánat súlya összetör, akkor is mindig bennem bízz!
Amikor nincs, ki meghallgat, pedig beszélni kell neked,

Melletted mindenki elballag, gyere, keress meg engemet!
Amikor nem kell más, csak mosoly, s mindenki rideg, mint a jég,
Mikor mindenki túl komor, akkor is hozzám gyere még!

Zúgjatok harangok

Sok év telt el, s most találkozunk.
Vajon egymásról, mit gondolunk?
Vajon megismerem a hangját?
Felismerem a járását?

Folyton ezen merengek,
még messze vagy, már érezlek.
Messze vagy, nem tévedek:
Mégis, hallom a lépteidet.

Zúgjatok harangok, zúgjatok!
Ne hallja, szívem, hogy dobog.
Zúgjatok harangok, zúgjatok!
Ne hallja, hogy a hangom elcsuklott.

Felemelem tekintetem,
érzem, fogod a kezem,
meg sem tudok szólalni,
csak magamban, imádkozni.

Tudod, amikor kinézek az ablakon, sokszor könnyes lesz a szemem,
És gyakran gondolkodom azon,miért van az, hogy nem vagy velem.
Úgy érzem, csak egy árva csillag vagyok, amit talán senki sem lát,
Mert a többi is ott ragyog, s rajtuk senki nem lát át.

Néha félek, de te nem fogod a kezem, nem érzem tested melegét,
Nem mesélsz a szerelemről nekem, szívem így téped szerte-szét.

Álomvilágban élek, de még így se jó,
Hiszen egyedül az álmok se szépek, s nem indul a csodahajó.

Beteg vagyok szerelmem, a te beteged,
Hiányzik az ölelő karod, s a lélegzeted.
Letérdel a felhő, a Napnak sugarától,
Ami szívemre hajlik, s üzen e világból.

Rabságomról üzen, most oly távol tőled,
Hisz rabbá tett engem édes szerelmed.
De boldog a rabság, én büszkén viselem,
Öröm könnyek folynak fáradt szememen.

Ahogyan a Napnak sugara hozott rügyet,
Úgy hoztál te a szívembe örök szerelmet.
Csókod börtönöm néma ajtajának kulcsa,
Azt ki, csak ölelő karod érintése nyitja.

Az éj palástján megcsillannak az apró csillagok.
Ma talán még a Hold is fényesebben ragyog.
De hiába mindez, hisz Te nem vagy velem,
Ma nem ringat el karján a szerelem...

Ma csak a csend hangjait hallgatom.
Közben Rád gondolok, Rólad álmodozom.
Képzeletemben szorosan ölel át két karod,
S én Hozzád simulok, s ettől boldog vagyok.

Arrafele nézek, amerre sejtelek,
Hiába állnak közénk a kilométerek,
Én lehunyt szemmel is látom az arcodat,
S ha nem is szólsz hozzám hallom a hangodat.

Ó Uram, te mindent megbocsátó!
Tudom, vétkem égbe kiáltó,
Mert élek bűnök közt eltemetve,
De nézz le gyarló gyermekedre!

Csak a jóra és szépre vágyok,
És lásd, Uram, most Hozzád kiáltok.
A szerelmemre nincsen mentség,
De Tőled kaptam ezt a szerencsét,

Hogy rám lelt, akinek rabja lettem.

Ne ítélj, hát szigorún felettem!

Csak szeretet a bűnöm, semmi más.

Csak a Tőled kapott kívánás,

A boldogságra vágyó férfi lélek,

Csak a szép, szerelmes remények.

Tengerparton, hol sok fehér sirálymadár szálldosott,

Réges-rég, a vihartündér, valakiről álmodott.

„Ó, csak jönne! Bár láthatnám!” Naphosszat így énekelt,

És nézte a tenger partját, ám de senki nem felelt.

„Bár láthatnám! Ó, csak jönne!” És a szíve zokogott,

Énekelte, és pergette ujja közt a homokot.

„Ó, csak jönne”… de hát nem jön… Nincsen másik megoldás,

Tajtékból oltár lesz rögtön, készül a tündérvarázs.