Beteg vagyok szerelmem, a te beteged,
Hiányzik az ölelő karod, s a lélegzeted.
Letérdel a felhő, a Napnak sugarától,
Ami szívemre hajlik, s üzen e világból.

Rabságomról üzen, most oly távol tőled,
Hisz rabbá tett engem édes szerelmed.
De boldog a rabság, én büszkén viselem,
Öröm könnyek folynak fáradt szememen.

Ahogyan a Napnak sugara hozott rügyet,
Úgy hoztál te a szívembe örök szerelmet.
Csókod börtönöm néma ajtajának kulcsa,
Azt ki, csak ölelő karod érintése nyitja.

Gyere hát, hozd nekem a szemed fényét,
Add remegő számnak puha csókod ízét.
Tedd lelkembe hangod édes muzsikáját,
Lényed törje össze a sorsom rabigáját.

Bárhol is légy most, mindig várni foglak,
Neked adom azt, amit csak ember adhat.
Neked adom, mim van, minden kincsem,
A foltozott életem, hisz másom sincsen.

Oda adom én, nélküled úgy sem élhetek,
Pillantásod nélkül bíz én úgy is elveszek.
Mindenem vagy, míg belül pislákol az élet,
Szerelmed elkísér, s megvilágít fényed.

Te légy hát lámpása a sötét életemnek,
Míg sorsomról majdan odafent ítélnek.
De bárhogyan legyen, semmitől sem félek.
Én ott is, örökkön örökké szeretlek téged.

                                         (Vida Zoltán)