Tudod, amikor kinézek az ablakon, sokszor könnyes lesz a szemem,
És gyakran gondolkodom azon,miért van az, hogy nem vagy velem.
Úgy érzem, csak egy árva csillag vagyok, amit talán senki sem lát,
Mert a többi is ott ragyog, s rajtuk senki nem lát át.

Néha félek, de te nem fogod a kezem, nem érzem tested melegét,
Nem mesélsz a szerelemről nekem, szívem így téped szerte-szét.

Álomvilágban élek, de még így se jó,
Hiszen egyedül az álmok se szépek, s nem indul a csodahajó.
Az a csók volt a legnagyobb tévedés, bár tudom, ez csakis az én hibám,
Akkor kezdődött ez a szenvedés, nem tudom, hogy ezután mi vár reám.

Sokszor kerüllek téged, hisz fáj látnom arcodat,
Pedig bármit megtennék érted, valóra váltanám legkedvesebb álmodat.

Amikor az ablakból nézlek, szívem nagyot dobban,
Olyankor nagyon-nagyon félek, mert a szerelem tüze bennem lobban.
El szeretném mondani neked, nem jó nélküled élni,
Ott akarok lenni veled, mert rossz egyedül félni.

Azt hiszem beléd szerettem, de céltalan az egész,
A szerelmet eltemettem, s nem támad fel, amíg élsz.
Tudod fontos vagy nekem, s én várni foglak téged,
Talán neked is jó lenne velem, hisz odaadnám az életemet néked.

Ezt leírni könnyű, csak a tollam vezetem,
Betűk sokasága, egyszerű, ha nem megy, hát leteszem.

De amikor ott vagy, és jöhetne a nagy eszme,
Bátorságom ott hagy, én meg el vagyok veszve.
Testem megbénul, szemem ragyog,
Hangom elnémul, s csak halott vagyok.

Félek tőled, a csalódástól, és mindentől, ami könnyel jár,
Félek a nem akarástól, és attól, ami még rám vár.
Tollam eddig vezettem, a verset hozzád írtam,
De most már szépen lassan letettem, hisz ezer zsebkendőt telesírtam.
                                                 

                                     (Farkas Mária)