Beteg vagyok szerelmem, a te beteged,
Hiányzik az ölelő karod, s a lélegzeted.
Letérdel a felhő, a Napnak sugarától,
Ami szívemre hajlik, s üzen e világból.

Rabságomról üzen, most oly távol tőled,
Hisz rabbá tett engem édes szerelmed.
De boldog a rabság, én büszkén viselem,
Öröm könnyek folynak fáradt szememen.

Ahogyan a Napnak sugara hozott rügyet,
Úgy hoztál te a szívembe örök szerelmet.
Csókod börtönöm néma ajtajának kulcsa,
Azt ki, csak ölelő karod érintése nyitja.

Az éj palástján megcsillannak az apró csillagok.
Ma talán még a Hold is fényesebben ragyog.
De hiába mindez, hisz Te nem vagy velem,
Ma nem ringat el karján a szerelem...

Ma csak a csend hangjait hallgatom.
Közben Rád gondolok, Rólad álmodozom.
Képzeletemben szorosan ölel át két karod,
S én Hozzád simulok, s ettől boldog vagyok.

Arrafele nézek, amerre sejtelek,
Hiába állnak közénk a kilométerek,
Én lehunyt szemmel is látom az arcodat,
S ha nem is szólsz hozzám hallom a hangodat.

Ó Uram, te mindent megbocsátó!
Tudom, vétkem égbe kiáltó,
Mert élek bűnök közt eltemetve,
De nézz le gyarló gyermekedre!

Csak a jóra és szépre vágyok,
És lásd, Uram, most Hozzád kiáltok.
A szerelmemre nincsen mentség,
De Tőled kaptam ezt a szerencsét,

Hogy rám lelt, akinek rabja lettem.

Ne ítélj, hát szigorún felettem!

Csak szeretet a bűnöm, semmi más.

Csak a Tőled kapott kívánás,

A boldogságra vágyó férfi lélek,

Csak a szép, szerelmes remények.

Elmúltak a szép napok, elszálltak az évek,
Csak régi sebeim fájdalmát látom, ha a szemedbe nézek.
Nincs már benne jókedv, öröm, kacagás,
Nincs már meg az a tüzes, vad lázadás.
Eltűnt a fénye, s az a különleges csillogás,
Melyet oly sokszor láttam, de rajtam kívül senki más.
S ha magamba tekintek csak összedőlt üres romokat látok,
Ha a tükörbe nézek, igaz mosolyt már régóta nem találok.
Helyette arcomat éjenként könnytenger borítja el,
Szívem üvölt, de hangjára csak a sötét csend felel.

Tengerparton, hol sok fehér sirálymadár szálldosott,

Réges-rég, a vihartündér, valakiről álmodott.

„Ó, csak jönne! Bár láthatnám!” Naphosszat így énekelt,

És nézte a tenger partját, ám de senki nem felelt.

„Bár láthatnám! Ó, csak jönne!” És a szíve zokogott,

Énekelte, és pergette ujja közt a homokot.

„Ó, csak jönne”… de hát nem jön… Nincsen másik megoldás,

Tajtékból oltár lesz rögtön, készül a tündérvarázs.

Apró magányos ház, odafenn a hegyoldalon,

Cseppnyi fényét az éjszakában nem találom,

Hazafelé tartok, a sötétséget kémlelem,

Ezer lámpa ragyog, - én a tiédet keresem.

Nemrég ott álltam ajtód előtt, elnéztelek,

Odabenn aludtál, mint önfeledt kisgyerek,

Az alkony lassan kimúlt a hegyek mögött,

Vöröslő fénye, ablakodon kettétörött.

Nem érezted, hogy meglestem az álmodat,

Tudtam - most kell elfutnom, maradnom nem szabad,

S én maradtam mégis.