Rózsaszerelem

Valamikor réges-régen,
egy kis mag elvetődött
két ember, szíve közepében.
Gyökeret eresztett, szépen
lassan, leveleket neveltek,
s egy szép napon bimbót
hozott, gyönyörűt -
Rózsaszerelmet.
A szirmok kibomlottak,
egyenként puha, bársonyos
boldog napokat hoztak,
harmatos gyöngyök
pihentek rajta, vagy csak
könnycseppek lettek volna?
A kisvirág bíborszínben lángolt,
lelkében tündér táncolt,
nektárja oly édes, mint
amikor a száj, csóktól mézes.
Ellenállt szélnek és viharnak,
- hiába tépte, hiába zúzta -
nem tudott ártani, sem levélnek,
sem bársonyos sziromnak.
Feslő rózsabimbó a nyári éjben,
hitte a csodát, bízott az erejében,
a kis tündér csillagporral szórta,
szerette a párját, becézte, óvta.
Szerelme tiszta volt,
mély mint a tenger, ilyet
nem érezhetsz az életedben,
csak - egyetlen egyszer.
Jöttek mégis hideg napok,
szomorú, keserű gondolatok,
édes szókat nem mondott senki,
s a virág, elkezdett haldokolni.
Lassan hullatta szirmait,
egyenként dobta el, s ölte meg álmait.
Egyetlen szirma él már csak e rózsának,
ha lehull az az egy, az az utolsó szirom,
őrzője nincs, hiába várom, keresem,
akkor abban a pillanatban
a virággal, halottá lesz - a Szerelem.

carie7
2005. 03. 29