Gyermekéveim nyarait gyakran töltöttem falun, nagyanyám rokonainál.

Mindig is szerettem a magas fûben, hanyatt fekve az eget bámulni, a felhõkben elképzelt alakokat keresni. Állatokat, arcokat, palotákat. A fûszálak olyan közel voltak, hatalmas erdõvé nõttek körülöttem. Akkor volt a legszebb a rét, mikor a pipitér nyílott, az apró fehér virágtenger máig a régi gyerekkor illatait idézi fel.

Gyakran felbukkannak más illatok is. A napfényé, a poros legelõé, az akácvirágé, amit mi gyerekek akkor két pofára faltunk.

Most, hogy egy kicsit befeléfordulós lett az életem, gondolataim gyakran elkalandoznak a régmúltba, egészen a gyermekkoromba. Mennyi minden a felszínre tör egy ilyen hangulatban.
Emlékek, melyeket lelkem kis fiókjaiba zárva õriztem, most egyre-másra megnyílnak, felidézve egy-egy boldog pillanatot életem kis szeletkéibõl.
Jól esik ez az emlékezés, mert eltereli gondolataimat a valóságról, a jelen nem épp kellemes történéseirõl.

Ahogy az elõzõ gondolatmenetet leírtam,  

felidézõdött bennem nagyapám rózsakertje....

Elterjedt elmélet, hogy a nõk inkább használják az agyuk érzelmesebb bal felét, míg a férfiak a logikus jobb féltekét....
De valóban ilyen egyértelmû lenne a helyzet??
Úgy tûnik, hogy szívügyekben heves csata dúl a között, amit tudunk....
és amit érzünk....
Tehát mi a teendõ, ha az ember olyan szituációba csöppen mikor ide - oda sasszézik a bal és a jobb oldal között...??
Ha kapcsolatokról van szó mi a bölcsebb..., ha a szívünket vagy az eszünket követjük???....döntsd el!!!!!:))))))))))))))))))))))

A kis óvodás minden reggel két zsebkendőt vitt magával. Az óvónő megkérdezte, hogy miért teszi:
- Az egyiket azért viszem, mert abba fújom ki az orromat. A másikat pedig azért, hogy felszárítsam vele a síró társaim könnyét.

(Van nálad két zsebkendő?)

Ki tudja, mit hoz a holnap?
Lehet, hogy közelről köszönsz a holdnak.
Tán ellopják az égről a csillagot,
Vagy a fényesen fénylő szép napot.
Lehet, hogy a szeretet átcsap gyűlöletté,
S a szíved is meghasad ketté.
Lehet, hogy megszűnik a földön az élet,
Vagy a halál a pokol kapujába kéret.
Ezért hát szívd magadba a világ édes illatát,
És élvezd ki az élet minden apró pillanatát.

Fák vagyunk, s az idõben állunk. Múltunk a gyökereink. Törzsünk a jelenünk. Jövõnk az ágaink, mit vágyakból, álmokból álló lombunk rejt, még magunk elõl is.

Elõször csak törzseket látunk egymásból. Simább, durvább kérgekkel. Lehet hétköznapi, jelentéktelen, Tizenkettõ egy tucat. Vagy valami érdekes, különleges mi már az elsõ pillanatban megragad. Mást még nem láthatunk. Ahhoz közelebb kell menni egymáshoz. Megérinteni. Nézhetjük egymás arcát, figyelhetjük ráncainkat, amik, mint kérget a repedések hálóznak be minket.

Egy idõben ferde szemmel néztem a pszichológusokra, olyan fából vaskarika tudománynak gondoltam. De mindig szerettem megismerni a fura dolgokat. Egyik továbbképzésünk alkalmával sikerült eljutnom egy ilyenre. Elsõ nap dühöngtem! Kell ez nekem? Ez minden, csak nem továbbképzés! Aztán rövid idõ után megértettem a lényeget! Nem kész választ kapok, találjam meg a saját feleletemet! Nem dönthetek más helyett, nem adhatok konkrét javaslatot, mit hogyan csináljon, találja meg!

A magam részérõl olyan vallást szeretnék, ahol nincs se áldozó, se áldozat. Se bûn, se büntetés. Ahol nincs szükség hõsökre és árulókra, félelemre, se szenvedésre, se bûntudatra, se bocsánatra. Olyan vallást szeretnék, ahol nincsenek vallásháborúk és vallássérültek. Ahol senki nem mondja meg nekem az igét és a fõnevet. Olyan vallást szeretnék, ahol egy valamihez érdemes hûnek lennem: önmagamhoz.

Van ilyen vallás? Van. Sõt mindig is volt. Ennek a vallásnak nincs neve.

Mire hasonlít egy ember lelke? Nekem leginkább kertre. Nem teljes, hanem csak olyan fél kertekre, amik egy másik ember lelkével összefonódva vállnak egésszé. Színekkel, virágokkal teli szép helyek. Születésünk kor csak egy zsebkendõnyi, szûz ,,földdarab", amibe szüleinktõl kapott lélek magvainkat ültetgetjük. Õk segítenek tanácsokkal, példákkal, hogyan gondozzuk ezeket a hozott kincseket. Megmutatják, mivel öntözzük, hogyan ápoljuk, szerintük mi a gaz, és mi a virág.

Az apró kérész mindössze egyetlen napig él .Egyetlen napig.
Mégsem sajnáljuk érte , hisz ezen a napon csak annak él ,amit szeret.Szárnyra kap, szélre bízza magát, játszik,élvezi röpke élete minden pillanatát .Úgy él mintha nem lenne más nap,
hiszen számára nincs másnap.Talán tanulhatnánk tõle .Képzeljétek el ,ha úgy élnénk minden nap, ahogy õ éli egyetlen napját !
Micsoda élet lenne!!!



Kérész akarok lenni!!!!!!!!! Még egy-két- tíz-húsz évig!!!!!!!!!
De pillanatnyilag egy pár nappal is megelégednék, úgy kérész módra:)))