Családi együttléteinknek mindig apa volt a középpontja; ő tartott össze
bennünket különbözőségünk ellenére is. Ő készítette a terveket, és mi
mindannyian együtt dolgoztunk azok végrehajtásán. Miután meghalt,
édesanyánk, nővéreim és én, külön költöztünk. Még mindig igyekszünk
fiatalkorunk szemüvegén keresztül nézni egymást, hogyan viszonyultunk
akkor egymáshoz, bár már mindnyájan felnőttek vagyunk, és saját
családjaink vannak. Elkezdtünk egymással versenyezni, hogy jobb vezetők
legyünk. A közös célért való együttmunkálkodás helyett mindenkinek
megvolt a saját ötlete arról, hogyan folytassuk családi
együttléteinket, egymással való kapcsolatunkat - tágabb családunk
jövőbeli útját.
Miközben családunk helyzetén tűnődtem, a Jn 14,1-7-et olvastam. Arra
gondoltam, mennyire egyediek vagyunk, és csodálkoztam azon, hogyan
lehet csak egyetlen út, amely Istenhez vezet? Mindannyian különböző
úton indulunk neki az életnek, nincs közöttünk két egyforma ember.
Isten követésére hívattunk el, de kinek-kinek a neki adatott tehetség
és ajándék szerint kell egyéniségként szolgálni Istent. Egyetlen út
vezet Isten felé, de különbözőképpen járjuk azt, és csak az út végén
fogunk egységben találkozni.

Imádság: Istenünk, segíts elfogadni a közöttünk lévő különbözőségeket,
és megtanulnunk egymást szeretni.

 Ámen.