Bízzatok benne mindenkor, ti népek, öntsétek ki előtte szíveteket,
Isten a mi oltalmunk! (Zsolt 62,9)

Akkor kezdtem imádkozni, amikor édesapám azt mondta, hogy elmegy, és
soha nem jön haza. Nyolc éves voltam, és a szívem összetört.
Lefekvéskor sok hónapon keresztül gyakoroltam egy szokást: felmásztam
az emeletes ágyra, fejemre húztam a takarót, és elsuttogtam: "Istenem,
kérlek, hozd haza az apukámat."
Hallottunk már gyermeket imádkozni? Ők nem próbálják Istent kifinomult
beszédekkel vagy kegyességgel elkápráztatni. Számukra az imádság egy
szívtől szívig szóló beszélgetés Istennel, aki meghallgat és törődik
velünk. Amint felnövünk, sokan elveszítjük az imádságnak ezt az
egyszerűségét; egy automatikus napi rutinná változtatjuk. Az imádság
azonban annak legtisztább formájában akkor hangzik el, amikor Isten
gyermekei, mindegy milyen fiatalok vagy idősek, kiöntik szívüket a
Mennyei Atya előtt, aki mindig meghallgatja őket.
Istent segítségül hívhatjuk félelmeink éjszakáján. Ő meghallja a
leghalkabb suttogásunkat is. Ő az Atyánk. Amikor a sötétség elborít,
Isten biztat, hogy "húzzuk magunkra a takarót", és öntsük ki a
szívünket.
Megtanultam, hogy Isten nem mindig úgy hallgatja meg imáinkat, ahogyan
szeretnénk. Édesapám soha nem jött haza. De a takaró alatt, sok-sok
könny között megtanultam, hogyan kiáltsak ahhoz, akit a Biblia
"Abba"-nak "Atyának" hív.

Imádság: Istenünk, légy velünk, ha egyedül vagyunk.

 Ámen.