A szél és a tenger is engedelmeskedik neki. (Mk 4,41)

Egyszerre hatalmas vihar kerekedett, komor, sötét felhők sorakoztak az
égen, és világvége hangulat feszült a tájra. Éppen be tudtam rohanni a
lakásba, de így is bőrig áztam, ruhám, cipőm csurom vizes lett, még a
zsebemben lévő pár darab papír zsebkendő is átnedvesedett. Ablakomon
kinézve az utca rémült arcot mutatott, a redőnyöket vadul verdeste a
szél, a villanydrótok tehetetlenül hintáztak a magasban, eldobott
papírzacskók pörögtek tölcsérszerűen a szürke, megkopott aszfalton.
Az udvarunkban egymás közelében álló két hatalmas nyárfa is
rendületlenül vívta gigászi harcát a szűnni nem akaró viharral. Ágaik
ide-oda csavarodtak, törzsük szinte földig meghajolt, azt hittem, nem
bírják már erővel, és fájdalmasat reccsenve engedik át a győzelmet a
szélnek. De nem így lett, kitartásuk, erejük nem engedte, hogy
odavessék magukat a pusztulásnak, és feladják, akár csak egy percre is
a harcot.
Mi, emberek naponta nézünk szembe lelki viharainkkal, s mialatt
próbáljuk győzelemre vinni ügyeinket, tükörképet tartanak elénk
gyengeségeink, hibáink. Okuljunk a tapasztalásainkból, és ne törjünk
meg a ránk nehezedő terhektől, az anyagi világ csábításaitól,
kísértéseitől. Ha a teremtő Isten megóvja a fák életét, akkor az őbenne
bízó, őhozzá forduló embernek százszoros oltalmat és menedéket nyújt...

Imádság: Urunk, óvjál minket a viharokban is.

 Ámen.