Ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha
meghal, sokszoros termést hoz. (Jn 12,24)

Mostanában egyre jobban erőt vesz rajtam a csüggedés. A házaspárok
lelkigondozása, amire a feleségemmel 15 évet áldoztunk az életünkből,
úgy tűnik, minden igyekezetünk ellenére véget ér, hiába gondoljuk, hogy
ma nagyobb szükség van rá, mint valaha. Az általunk vezetett
gyermekkórus is feloszlik.
Ezek a csalódások elbizonytalanítanak minket. Folyamatosan harcot
vívunk azért, hogy ne nehezteljünk másokra vagy Istenre. Ha mi
megtesszük a részünket, akkor Isten miért nem segít? Akárhogy küzdünk,
a keserűség a szívünkbe furakodik.
A Szentírás reménységet ígér a csalódások között is. Megtanultam, hogy
néhány kudarc azért következik be, mert azt kérjük Istentől, hogy áldja
meg, amit mi teszünk, ahelyett, hogy odaszánnánk eszközként magunkat az
ő munkájára.
Talán Isten épp azt akarja tudatni velünk, hogy ezeknek a korábbi
szolgálatoknak azért kell véget érniük, hogy más szolgálatok
létrejöhessenek. Pál írja, hogy reménységünk van, mert Jézus legyőzte a
halált, és amíg a mi fáradozásunk az Úrban van, soha nem lesz
hiábavaló. (1Kor 15,58)

Imádság: Atyánk, őrizz meg minket a keserűségtől és a nehezteléstől, ha
az erőfeszítéseink nem eredményesek. Adj bizonyosságot, hogy amit érted
teszünk, az soha sem hiábavaló.

 Ámen.