Néhány évvel ezelőtt történt. Egy hétköznap délután betértem abba a
boltba, ahol általában vásárolni szoktunk, így a legtöbb eladót ismerem
is. A pénztárnál, a fizetést követően pár kedves szót váltottunk a
pénztárossal, majd elkezdtem bepakolni a szatyromba. Ekkor odalépett
mellém, és váratlanul egy kérdést intézett hozzám. "Neked mindig jó
kedved van? Hiszen mindig mosolyogsz, mikor találkozunk." Hirtelen ért
a kérdés, mégis gyorsan tudtam válaszolni rá. "Nem!" Nincs mindig jó
kedvem, mégis úgy érzem, természetesen jön az arcomra a mosoly. Csak
úgy jön. Isten ajándéka. Mert ha nincs is mindig jó kedvünk, vagy
különösebb okunk az örömre, azzal semmi sem oldódik meg, semmi sem lesz
jobb, ha legörbült szájjal járunk. Sőt. S ha ezzel mások arcára is
mosolyt varázsolhatunk, s a közelünkben lévőket is jobb kedvre
deríthetjük, akkor már igazán megérte. Számomra általában mindez
spontán, természetesen jön.
De ami a legfontosabb, örömmel tölt el, hogy Isten gyermeke lehetek.
Sokszor tapasztaltam eddigi életem során annak a mondásnak az
igazságát, hogy "A mosoly, melyet kiküldesz, visszatér hozzád." Legtöbb
esetben barátságos, mosolygós arcok néznek vissza rám, mikor
rámosolyogtam az emberekre.

Imádság: Mennyei Atyám! Köszönöm neked, hogy a gyermeked lehetek.
Köszönöm a mosolyt, melyet adhatok, s melyet megláthatok mások arcán.

Amen.