Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég
alatt. Megvan az ideje a megkeresésnek, és megvan az ideje az
elvesztésnek. Megvan az ideje a megőrzésnek, és megvan az ideje az
eldobásnak. (Préd 3,1.6)

Egyre nőtt az ebédlőben a feszültség. Idős nagymamám mérges volt, mert
édesanyám és a nagybátyám azt mondták neki, hogy nem kellene már autót
vezetnie. Miközben ők vitatkoztak, én azért imádkoztam, hogy segíteni
tudjak nekik. Mikor a feszültség alább hagyott, a nagymamámhoz
fordultam. Mivel láttam, nem akar mások terhére lenni, arról kezdtem
beszélgetni vele, hogy ő hogyan segített a hosszú évek alatt másokon.
Megkérdeztem tőle, hogy ez a segítség teher volt-e számára. Elismerte,
hogy soha nem érezte tehernek, sokkal inkább áldásnak, ami sok öröm
forrása lett számára. Majd tapintatosan azt mondtam, talán elérkezett
mások számára is az idő, hogy ugyanezt az örömöt átélhessék azzal, hogy
segíthetnek neki. Mosolyogva beleegyezett, és azt mondta, erre még
eddig nem is gondolt.
Sokan úgy élünk, hogy mindent magunk akarunk megcsinálni. Ahogy
öregszünk, nem engedjük másoknak, hogy segítsenek, mert nem akarunk
terhére lenni senkinek. Isten azonban úgy alkotott minket, hogy
közösségben éljünk. Életünk folyamán változnak a szerepeink. Néha mi
segítünk, máskor nekünk segítenek. Ettől olyan csodálatos a Krisztusban
való közösség.

Imádság: Atyánk, kegyelmed által mutasd meg, mit akarsz az életünkben
és a körülöttünk élőkében látni.

Ámen.