Kétségeim voltak, elfogadjam-e a meghívást a férfi bibliatanulmányozó
csoportba. Naptáram tele volt. Ráadásul a férfiak felét sem ismertem a
társaságban. Indokaim a távolságtartásra jogosnak és ésszerűnek tűntek.
Először kellemetlennek éreztem, hogy őszintén és személyesen megnyíljak
a beszélgetésben. Sebezhetőnek éreztem magam, és hiányzott az
önbizalmam. Útközben az járt a fejemben, vajon tényleg ott-e a helyem.
Utána pedig arra gondoltam, a problémáknak csak a felszínét érintettük,
nem ástunk mélyre.
Ahogy az összejövetelek folytatódtak, észrevettem, hogy már várom a
találkozást. Éreztem, Isten arra ösztökél, hogy változtassak a
nézőpontomon. Ahogy figyeltem a többiek beszélgetését hitük
kihívásairól, megértőbb lettem, jobban odafigyeltem tapasztalataikra.
Rájöttem, hogy rajtam is múlik, hogy megosztom-e tapasztalataimat, hogy
ezzel mások megértsenek, bátorítsanak, szeressenek.
A társaság minden tagja más-más szempontot vitt a beszélgetésekbe; a
csoport nem is lehetett volna változatosabb. Ám Isten közös alapot
jelentett barátságunk, bizalmunk és lelki növekedésünk számára.

Imádság: Istenünk, köszönjük, hogy új helyzetekbe és kapcsolatokba
irányítasz minket, hogy növekedjünk a hitben. Segíts bízni egymásban,
bátorítani egymást.

Ámen.