Miközben készültem a hamvazószerdai prédikációmra, elgondolkoztam az
ember halandóságán; ahogy Jakab apostol mondja, olyan az életünk, mint
a lehelet. Már majdnem készen voltam, amikor csengett a telefon.
"Hallottad már, fiam!" - kérdezte édesanyám megrendült hangon. "Mit
kellett volna hallanom?" - kérdeztem. Anyám elmondta, hogy édesapám
meghalt. Első gondolatom az volt, ez nem lehet igaz. Nem volt még idős,
és nemrég még lelkesülten beszélt jövőbeli terveiről.
Néhány óra múlva felfogtam a tényt, hogy apám nincs többé. Miközben a
prédikációmat írtam, nem is gondoltam arra, hogy hirtelen meghalhat.
Halála a halandóság tényét valósággá tette számomra. Nem tudhatjuk, mi
történik velünk egy óra múlva. Életünk csak egy lehelet, mely bármikor
eltűnhet.
Apám halála megváltoztatta az élethez való viszonyulásomat és Istentől
való függésem megértését. Azelőtt gyakran a magam tervei szerint
dolgoztam. Most mindennap azért imádkozom, hogy Isten munkáját
végezhessem, ne a saját szándékaim szerint éljek. Most már látom, hogy
nem én vagyok az életem ura. Isten, az én Uram, mindig hűséges, és
mindig jóságos.

Imádság: Istenünk, aki a napjainkat számon tartod, segíts, hogy minden
személyt és minden napot megbecsüljünk, amelyekkel megajándékozol.

Ámen.