"Nem akarok iskolába menni!" - siránkozott a gyerekem. "Gyerünk, talán szórakoztató lesz!" - válaszoltam reménykedve. Végül összepakoltunk és elindultunk. A panaszkodás folytatódott, és újrakezdődött, mikor az iskola felé bekanyarodtunk.
Miután kiszállt a kocsiból, az autóban végre csend volt, és csodálkoztam, mit is mondtam: "Szórakoztató lesz!". Miért akarunk másokat gyakran azzal bátorítani, hogy "szórakoztató lesz"? A szórakozás utáni vágyunk a legfontosabb motiváció? Nem vagyok biztos, hogy arra akarom a gyerekeket tanítani, hogy valaminek csak akkor van értéke, ha szórakoztató.
A szórakozás rendben van, de csak erről lenne szó? Mi van a felfedezés izgalmával, a sikerekből fakadó büszkeséggel vagy a baráti kötelékekkel? Mi van a szociális készségek fejlesztésével, hol marad a test és lélek gyakorlása? Miért nem fontos már a hit, kedvesség, és embertársaink szeretete? Ami pedig még ezeknél is fontosabb, miért nem keressük, hogyan dicsőíthetnénk Istent, és szolgálhatnánk neki a tőle kapott képességekkel? Kíváncsi vagyok, milyen lenne az életünk, ha minden napnak úgy indulnánk neki, hogy bízunk Isten végső jó céljaiban. Talán szórakoztató lenne. Nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy tartalmas, lelket gazdagító és kielégítő lenne.

Imádság: Istenünk, mutasd meg, hogyan legyünk vidámak akkor is, amikor az élet nem szórakoztató. Ámen.