1 A karmesternek: Kórah fiainak tanítókölteménye.
2 Ahogyan a szarvas kívánkozik a folyóvízhez, úgy kívánkozik a lelkem hozzád, Istenem!
3 Isten után szomjazik lelkem, az élő Isten után: Mikor mehetek el, hogy megjelenjek Isten előtt?
4 Könnyem lett a kenyerem éjjel és nappal, mert egész nap ezt mondogatják nekem: Hol van a te Istened?
5 Kiöntöm lelkemet, és arra emlékezem, hogy milyen tömeggel vonultam, és hogyan vezettem Isten házához hangos ujjongással és hálaénekkel az ünneplő sokaságot.
6 Miért csüggedsz el, lelkem, miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki az ő szabadításáért!

Az apa ezt mondta szolgáinak: mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. (Lk 15,24)

Százszor jártam már a templomban, de ez alkalommal valami másképp történt. Emlékszem, felmentem a lépcsőn, kezet fogtam néhány engem üdvözlő testvérrel, aztán körülnéztem, hogy hová is üljek. Minden a legnagyobb rendben volt. De aztán elkezdtem sírni. Ugyanez történt a következő héten, és az utána való héten is.
Nagyon meglepődtem magamon, hiszen nem sírok gyakran. Mi történt? Biztos vagyok benne, mindez azért következett be, mert éppen azelőtt ajánlottam életemet újra az Úrnak, miután sok évig nem vettem komolyan hitemet.
Sok emberhez hasonlóan, én is hagytam, hogy Krisztusba vetett hitem hétköznapi, kissé jelentéktelen részévé váljon életemnek. Igen, hittem Istenben, de nem gondoltam túl sokat rá. Mindig elfoglalt voltam, és Isten csak egy része volt az életemnek - egy apró része, sajnos. Könnyeim a hazatérés könnyei voltak - hazatértem Istenhez, aki elfogadott engem annak ellenére, hogy kapcsolatunkat oly sokáig elhanyagoltam. Könnyeim a mély felismerés könnyei voltak - hogy az Istennel való kapcsolat alapvető, központi része annak, aki vagyok, és akivé Isten teremtett.

Imádság: Drága Atyánk, köszönjük neked, hogy örömmel fogadsz bennünket, amikor visszatérünk hozzád! Vonj magadhoz közel bennünket! Ámen.