Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy. (Zsolt 23,4)

Nemrégiben ösztönzést éreztem arra, hogy segítsek településünk gyógyíthatatlan betegeinek. Bizonytalanság, félelem és az alkalmatlanság érzése eleinte megakadályoztak benne, hogy kiálljak segíteni azoknak, akik életük utolsó szakaszát élik. Felismerve a kihívás jelentőségét és saját emberi gyengeségemet, újra és újra visszautasítottam a szolgálatot.
Ahogy imádkoztam a dologért, rájöttem, Isten nem azt kéri tőlem, hogy egyedül szolgáljak, hanem megígérte, hogy velem lesz. Ezzel a bizonyossággal mégis jelentkeztem a feladatra. A poros hátsó utakon vagy az autópályán haladva hívtam Istent, hogy jöjjön velem látogatóba a súlyos betegekhez. Imában kértem, hogy a Szentlélek használjon engem Isten szeretetének megmutatására új barátaim előtt.
Isten látható munkálkodása lelki életemet is megerősíti. Ahogy a leveleket gereblyézem, a füvet nyírom a kertjükben, vagy más dolgokat végzek helyettük, amelyekre már nem képesek, érzem Isten jelenlétét. Áldást jelent, amikor szívüket megnyitják előttem, megbánásról, szeretetről, áldásról, megbocsátásról beszélnek, s arról, hogy Isten elkíséri őket az örökkévalóságba.

Imádság: Istenünk, segíts ráébrednünk, hogy sosem vagyunk egyedül. Bármilyen kihívások vagy körülmények vesznek is körül bennünket, te velünk vagy. Ámen.

IMÁDKOZZUNK A GYÓGYÍTHATATLAN BETEGEK SEGÍTŐIÉRT!