Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a
szívben van. (1Sám 16,7)

Hároméves kisfiammal érkeztem a buszmegállóba, és figyeltem a várakozó
utasokat. Egy asszony zord arcával tűnt ki, láthatóan állandó
durvaságban lehet része. A fiam azonban nem ítélkezik elhamarkodottan,
odasomfordált a padon ülő asszonyhoz, és szóba elegyedett vele. "Szia,
hogy hívnak?" - kérdezte, és puha kezecskéjét az asszony térdére tette.
Szemem láttára olvadt fel az asszony mogorva arca, és lágy tekintettel
válaszolt az ellenállhatatlanul kedves és barátságos gyereknek.
A fiam tette és az asszony reagálása elgondolkodtatott, hogyan
viszonyulunk másokhoz. Milyen gyakran elszalasztjuk a másokkal való
gazdag kapcsolat lehetőségét, mert nem vesszük a fáradságot, hogy
megismerjük azokat, akikről úgy döntöttünk, nem érik meg velük
foglalkozni.
Jézus azok életét érintette meg, akiket mások elkerültek. Azt szeretné,
ha mi is az ő kezei, szíve, hangja lennénk, és elérnénk a
megközelíthetetlen, nem vonzó embertársainkat. Lesznek, akik azonnal
reagálnak, mint az az asszony a padon. Másoknak hosszabb pátyolgatásra
lesz talán szükségük. De minden ember megéri a fáradságot. Hiszen Isten
minket is régóta formál, és még ma is ezt teszi.

Imádság: Urunk, segíts, hogy a te szerető szemeddel lássunk másokat.

 
Ámen.