Abban az időben: Jézus elment Galileából a Jordán (folyó) mellé Jánoshoz,
  hogy megkeresztelkedjék nála. János azonban tiltakozott: „Neked kellene
  megkeresztelned engem, és te jössz hozzám?” Jézus azonban így szólt: „Hagyd
  ezt most, mert úgy illik, hogy teljesítsük mindazt, ami igazságos.” Erre
  János engedett neki.
  Jézus pedig megkeresztelkedett. Mihelyt feljött a vízből, íme, megnyílt az
  ég, és látta Isten Lelkét galamb módjára magára szállni. És íme, hang
  hallatszott az égből: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik!”
  Mt 3,13-17


  Elmélkedés:
  Szeretett gyermek
  A kereszténység legfőbb kérdése az évszázadok folyamán mindig is az volt,
  hogy kinek tartjuk Jézust, mit hiszünk személyéről. Jól emlékszünk rá, hogy
  egy alkalommal ő is éppen ezt kérdezi tanítványaitól: kinek tartják őt az
  emberek és mit gondolnak róla a tanítványok, akik közelebbről is
  megismerhették. A kérdésre adott válaszok egészen különbözőek, s e
  különbözőség mélyén nem csupán az húzódik meg, hogy egyesek felszínesen,
  mások közelebbről ismerik meg őt, hanem az is, hogy személyes hitéről ki-ki
  hogyan képes tanúságot tenni.
  A Jézusról szóló vallomások és tanúságtételek ugyan különféle formában
  nyerhetnek megfogalmazást, de mindegyik közös eleme, hogy Jézust az Isten
  Fiának tartja. Minket, keresztény embereket az különböztet meg a többi
  valláshoz tartozóktól, hogy Jézust az Isten Fiának valljuk. Jézus
  Krisztusnak, mint Isten Fiának megvallása egész keresztény hitünk lényege.
  Ezen a hitvalláson áll vagy bukik keresztény hitünk.
  Amikor magamban felidézem néhány közéleti személyiség, tudós vagy művész
  ember válaszát a Jézus személyét illető kérdéssel kapcsolatban, akkor
  egészen személyes vallomások jutnak eszembe, amelyekben felidézik
  gyermekkori és későbbi istenélményeiket, találkozásaikat az élő Istennel, az
  emberekben élő, a szentírásban felfedezhető, a szentségekben
  megtapasztalható Istennel. Észrevettem, hogy ha püspököknek, papoknak vagy
  szerzeteseknek tették fel a kérdést, hogy ki számukra Jézus, ők sokkal
  óvatosabbak. Ők is mondanak személyes élményeket, mert hiszen többek között
  hivatásukat is Jézustól kapták, de szívesen indulnak ki abból, hogy mit mond
  Jézus önmagáról. Egészen izgalmas útra lépünk, amikor arról kezdünk el
  elmélkedni, hogy mit mondott, tanított, vallott Jézus önmagáról és ez milyen
  nyomot hagy lelkünkben. Jézus kijelentéseit természetesen a szentírásból, az
  evangélisták, főként Szent János révén ismert számunkra. Idézzünk fel
  néhányat! Én vagyok az út, az igazság és az élet (Jn 14,6), Én vagyok az
  élet kenyere (Jn 6,35), Én vagyok a világ világossága (Jn 8,12), Én vagyok a
  jó pásztor (Jn 10,14), Én vagyok a feltámadás és az élet (Jn 11,25).
  Bizonyára mindenkinek feltűnt, hogy ezekben a mondásokban Jézus nem nevezte
  magát Isten Fiának, és tegyük hozzá, hogy más kijelentéseiben sem
  találkozunk ezzel. Az Atyával való szoros kapcsolatáról, egységéről viszont
  több alkalommal beszélt tanítványainak. „Én és az Atya egy vagyunk (Jn
  10,30). E szempontból legfontosabb vallomása halála pillanatában a kereszten
  hangzott el, amikor Istent Atyjának vallotta: „Atyám! Kezedbe ajánlom
  lelkemet!” (Lk 23,46). Ha Jézus kevés utalást tett beszédeiben Istenfiúi
  mivoltáról, honnan tudunk arról, hogy ő valóban az Isten Fia? Mindenekelőtt
  nem emberi vallomásokból, hanem a mennyei Atya tanúságtételéből, ami Jézus
  megkeresztelkedésekor hangzott el: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem
  telik!” (Mt 3,17). A mai napnak, Jézus megkeresztelkedése ünnepének az a
  legfontosabb mondanivalója, hogy a mennyei Atya tanúságot tesz arról, hogy
  Jézus az ő fia.
  Isten talán olyan büszkén akar ránk tekinteni, ahogyan a földi édesapák és
  édesanyák tekintenek gyermekükre, aki sikereket ér el. Jézus
  megkeresztelkedése azért fontos esemény, mert ekkor válik nyilvánvalóvá,
  hogy ő az Isten Fia. Ehhez hasonlóan elmondhatjuk, hogy a keresztség
  felvétele mindenekelőtt azért jelentős számunkra, mert ekkor válunk a
  mennyei Atya gyermekeivé. Őrizzük meg magunkban az istengyermekség
  kegyelmét, amelyet a keresztségben kaptunk, hogy Isten mindig büszkén
  mondhassa rólunk, hogy az ő szeretett gyermekei vagyunk!
  © Horváth István Sándor


  Imádság:
  Uram, Jézus, hálás szívvel köszönöm meg azt a kegyelmet, amit a
  keresztségben kaptam. Segíts engem életem folyamán, mindig az Atya kedves
  gyermeke maradjak. Lakjék bennem a Szentlélek, ő irányítsa cselekedeteimet
  és indítson tanúságtételre. Tisztíts meg engem a bűnbánat szentségében, hogy
  a lelki újjászületés pillanatában újra és újra átérezzem, hogy a mennyei
  Atya szeretett gyermeke vagyok.