Egy farizeus lakomáján így beszélt Jézus az asztalnál ülőkhöz: Jaj nektek,
  farizeusok! Tizedet adtok mentából, rutából és minden apró veteményből, de
  elhanyagoljátok az igazságosságot  és az  Isten szeretetét.  Ezt meg  kell
  tenni, azt meg nem szabad  elhagyni! Jaj nektek, farizeusok! Szeretitek  a
  főhelyeket a zsinagógában,  és a  köszöntéseket a  nyilvános tereken.  Jaj
  nektek! Olyanok vagytok, mint azok  a sírok, amelyeket kívülről nem  lehet
  észrevenni. Az emberek fölöttük  járnak ? anélkül,  hogy tudnák. Erre  egy
  törvénytudó méltatlankodni kezdett: Mester,  ha ilyeneket mondasz,  minket
  is gyalázol.  Ő  azonban  így  folytatta:  Jaj  nektek  is,  törvénytudók!
  Elviselhetetlen terheket raktok az emberekre,  ti magatok azonban még  egy
  ujjal sem segítetek azokat a terheket hordozni.
  Lk 11,42-46

  Elmélkedés:

  A farizeusok után most a törvénytudókat figyelmezteti Jézus. Ők is csak az
  előírások külső betartására törekszenek, de nem veszik észre, hogy  közben
  elsiklanak a törvény mélyebb  szelleme mellett. Nem  veszik észre, hogy  a
  szeretet és az  igazságosság adja  meg a törvények  lényegét. A  szeretet,
  amelyet tanúsítanunk  kell  Isten iránt,  aki  előbb szeretett  minket,  s
  legfeljebb csak viszonozni  tudjuk szeretetét. És  az igazságosság,  amely
  meghatározza embertársainkhoz  fűződő kapcsolatunkat.  Akkor tudjuk  távol
  tartani a  farizeusi  lelkületet  és  a  törvénytudók  felszínességét,  ha
  nyitottak vagyunk  Jézusra, aki  rámutat hibáinkra.  Tanuljuk meg  tőle  a
  szeretet és az igazságosság törvényét!
  (c) Horváth István Sándor



  Imádság:

  Nagy Isten,  Urunk  és  Mesterünk,  örökké  szent  és  megszentelő  isteni
  akaratod  teljesedjen   bennem,  gazdagságban,   szegénységben,   örömben,
  bánatban, megpróbáltatásban, életben és halálban.
  Jóságos Isten, legyen, amint Te akarod, létemet és akaratomat a te  isteni
  elhatározásaidhoz,  a  megpróbáltatásokhoz  vagy  büntetésekhez  igazítom.
  Atyám, legyen meg a te akaratod, és ne az enyém!
  Flüei Szent Miklós

  ______________________________

__

  Aktuális:
  Kedves e-vangélium olvasó barátaim!
  Tegnap este 7 óra után indultam  haza. Devecsert elhagyva alig tettem  meg
  néhány kilométert, amikor belegondolva,  hogy nekem van, hová  hazamennem,
  de akik itt  maradnak, azoknak  nincs, kijöttek a  könnyeim. Ebben  persze
  benne  volt   az   egész   nap   felgyülemlett   feszültség   is.   A   ti
  imatámogatástoknak tulajdonítom, hogy napközben sikerült erősnek maradnom.
  Hárman  is  voltunk   papok,  akik  segítőkkel   végigjártuk  az   utcákat
  Devecserben. Erre a terepmunkára jellemző,  hogy volt civil segítő, aki  a
  délelőtti forduló  után délutánra  inkább  csak lapátolást  vállalt,  mert
  akkor csak néhány  négyzetmétert lát  és nem többet.  Úton hazafelé  arcok
  villantak be. Sanyi  bácsié, aki  hetven évesen is  takarít. Tibi  bácsié,
  akinek a háza már egészen tiszta az egy heti munka után. Egy fiatalemberé,
  aki a  kerítésnek  támaszkodva  tétlenül szemlélte,  hogyan  dolgozik  tíz
  katona a házának  udvarán. Egy  asszony arca,  akinek testvére  Kolontáron
  meghalt  a  katasztrófában.   Lacié,  aki  a   szülei  házát   takarította
  munkatársaival és barátaival.  Egy bokáig  iszapban álló  asszonyé, aki  a
  kérdésre, hogy mire van most  a legnagyobb szüksége, azt válaszolta,  hogy
  gyónásra. Gumicsizmában a mocsokban álltunk mindketten, így tisztult meg a
  lelke. Más emberek arcából az elszántság tükröződött, hogy nem hagyják  el
  házukat. Megtört, elkeseredett emberi arcok és tettre kész arcok.  Őszinte
  emberi  tekintetek.  A  többség  elhagyta   házát,  de  aki  otthon   van,
  reménykedik. Egyetlen jó szóra megnyílnak, s már mondják is élettörténetük
  évtizedeit, amit néhány óra  tönkretett az áradat.  Most új élet  kezdődik
  számukra, ha segítünk nekik új életet kezdeni.
  A remény nem sugárzik ugyan belőlük, csupán pislog, de ez elég. Érdekes és
  magyarokra  jellemző  is  talán,  hogy   az  anyagot  senki  nem   nevezte
  vörösiszapnak. Amíg a tározóban van az anyag, addig így hívják, de  amikor
  elönti valakinek a házát akkor egészen  új nevet kap, s nevetve mondják  a
  furcsábbnál furcsább, általam sosem hallott gúnyneveket. Humorral  akarják
  kifejezni, hogy  fölébe kerekednek  az anyagnak.  Leírhatatlan  pusztítást
  okoz az anyag, de az ember, az élet, az élni akarás erősebb.
  Imádkozzatok értük, hogy éljen bennük a remény!
  István atya