Jézus  egyszer  útban  Jeruzsálem   felé  áthaladt  Szamaria  és   Galilea
  határvidékén. Amikor betért az  egyik faluba, tíz  leprás férfi jött  vele
  szembe.  Még  messze  voltak,  amikor  már  megálltak,  és  hangosan   így
  kiáltottak: Jézus, Mester!  Könyörülj rajtunk! Ő  rájuk tekintett, és  így
  szólt hozzájuk: Menjetek, és mutassátok meg magatokat a papoknak! Útközben
  megtisztultak.
  Az egyik, amikor észrevette,  hogy meggyógyult, visszament, hangos  szóval
  dicsőítette Istent, arcra borult Jézus lába előtt, és hálát adott neki. És
  ez az ember szamaritánus volt.  Jézus megkérdezte: Nemde tízen  tisztultak
  meg? Hol maradt a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszajött volna,  hogy
  hálát adjon Istennek, csak ez az idegen? Aztán hozzá fordult: Kelj fel  és
  menj! Hited meggyógyított téged.
  Lk 17,11-19

  Elmélkedés:

  Mindenért
  Pénteken reggel  hét órakor  érkeztem meg  a devecseri  plébániára.  Azért
  indultam  el,  mert  a  hétfőn  bekövetkezett  vörösiszap-áradásról  szóló
  híradások  hallatán  kötelességemnek  éreztem,  hogy  legalább  egy  napig
  segítségére legyek az ott  napok óta helytálló  és a segélyezést  szervező
  paptestvéremnek. A plébános  atya röviden köszöntött:  Köszönöm, hogy  itt
  vagy, hálás vagyok. Csak ennyit mondott,  aztán már kezdődött is a  munka.
  Nem tudom, hogy  mennyire volt tudatos  vagy ösztönös az  atya részéről  a
  hála kifejezése, de az biztos, hogy nagyon őszinte volt.

  Sokszor találkozhatunk életünkben hálával  és sajnos legalább annyiszor  a
  hálátlansággal  is.  Az  emberek   olykor  hálásnak,  máskor   hálatlannak
  mutatkoznak, s bizonyára mi is egyszer így, máskor másként viselkedünk.  A
  mai vasárnap evangéliuma  arról számolt  be, hogy  Jézus leprás  betegeket
  gyógyított meg, szám szerint tízet,  de közülük csupán egyetlen  bizonyult
  hálásnak. Csak  egy  gyógyult  ember tér  vissza  hozzá,  hogy  köszönetet
  mondjon jótevőjének, a többiek megfeledkeztek erről.

  Itt mindjárt meg is kapjuk a választ arra a kérdésre, hogy vajon mi áll  a
  hálátlanság hátterében? A felejtés. Az  ember elfelejti, hogy ki  segített
  rajta. Elfelejti,  hogy  mit kapott  a  másiktól. Valaki  így  fogalmazott
  egyszer: a hála a szív emlékezőtehetsége, s ennek megfelelően állíthatjuk,
  hogy a  hálátlanság a  szív  feledékenysége. Természetesen  a  hálátlanság
  mögött jóval több húzódik  meg, mint egyszerű feledékenység,  memóriazavar
  vagy értékelési tévedés. Kétségtelen, hogy a hálátlan ember  megfeledkezik
  azokról az embertársairól, akik korábban jót tettek vele. És az is biztos,
  hogy az Istennel  szembeni hálátlanság oka,  hogy az ember  természetesnek
  vesz olyan dolgokat, amelyeket Istentől kapott.

  Meg kell  tanulnunk  hálásnak  lenni!  Meg  kell  tanulnunk  észrevenni  a
  legkisebb dolgokat  is az  életben, akár  Istentől, akár  felebarátainktól
  kaptuk őket! Meg kell tanulnunk, hogy a hálánkat mindig ki kell  fejeznünk
  legalább  szavakkal,   és  ha   a   későbbiekben  lehetőségünk   van   rá,
  jócselekedetekkel is. Szent Bernát mondta a következőt: Istennek  egyetlen
  ajándékát sem  szabad,  legyen  az  kicsiny  vagy  nagy,  hálaadás  nélkül
  hagynunk, és magát a legkisebb jótéteményt sem szabad soha elfelejtenünk.

  A hálátlanság sajnálatos  térnyerésének oka többek  között az lehet,  hogy
  túlzottan üzletiessé vált  világunk. Amiért fizetünk,  aminek megadjuk  az
  ellenértékét,  azért  miért  legyünk  hálásak?  Valóban,  olyan  dolgokért
  szoktuk kifejezni a hálánkat, amit ingyen, viszonzás nélkül kapunk. De  ha
  ezek   az    önzetlenül    végzett    jócselekedetek    eltűnnek    emberi
  kapcsolatainkból, akkor a hála is elveszik. Az adomány elfogadásához és  a
  hála kifejezéséhez egyaránt alázatra van szükség. Aki képtelen  beismerni,
  hogy bizonyos  helyzetben  mások  segítségére  szorul,  s  emiatt  gőgösen
  visszautasít mindent,  az soha  nem kényszerül  arra, hogy  hálát  mondjon
  bárkinek is. Aki tehát  képtelen a hálára, az  valójában a szeretetre  nem
  képes.

  Befejezésül  még  egy  gondolat:   minden  szentmise  hálaadás.   Hálaadás
  Istennek. Pilinszky  János  egyik versének  (Az  ember itt)  sorai  jutnak
  eszembe: Az  ember  itt  kevés  a szeretetre.  Elég,  ha  hálás  legbelül.
  Ezért-azért; egyszóval  mindenért.  A  hálátlan embereknek  nem  fontos  a
  szentmisén  való  részvétel.  Akik   pedig  itt  vagyunk  hétről-hétre   a
  szentmisén adjunk hálát Istennek! Mindenért.
  (c) Horváth István Sándor



  Imádság:

  Istenem, minden a végtelen szeretetedből származik, ezért mindenért  hálát
  adok. Hálás vagyok  azért, amit adtál,  s amit elvettél.  Hálás vagyok  jó
  képességeimért és  gyengeségeimért egyaránt.  Hálás vagyok  az örömért  és
  szenvedésért. Hálás  vagyok  segítségedért és  életem  nehéz  helyzetiért.
  Hálás vagyok irgalmadért, s azért, hogy üdvözíteni akarsz.