Óh áldott tavasz merre jársz?

Pompád, virágod hol marad?

Oly nagy hatással vagy te rám,

úgy várlak. Késned nem szabad!

Vágyom enyhe illatra már.

A tél zordsága fáj nagyon.

Nélküled nem élek soká, 

ez árnyvilágot itt hagyom.

Jöjj hát, ne késlekedj, repülj!

Hagyd nekem friss fuvallatod!

Nincs időm. Ne legyek egyedül!

Beteg vagyok nagyon. Láthatod!

Óh kérlek, gyógyíts melegeddel,

ne takard előlem az éltető napot!

Óhajtalak, áhítalak szeretettel,

te jelented a múltat, mát...Holnapot...?

Kópis Eta - Rád találtam

Lásd Kedvesem! Rád találtam
lelked viharvert bugyrába
Befészkeltem árva éltem
szíved minden zegzugába
Pezseg vérem, forr a lelkem,
agyam tompán kalapálja,
éltem utolsó szakának
te lehetsz hűséges párja
Pályánk eztán együtt fussuk
Így rendelkezett Istenünk
Megszokottól nehéz válnunk,
ebben segít szeretetünk

Jöjj velem!

Bíborköntöst sző válladra a szerelem
Virágot szórok lábad elé, halvány liliomot,
vérvörös rózsát, égkék ibolyát. Jöjj velem!
Megaranyozom nappalod, földerítem az éjszakád.

Lecsókolom homlokodról nyomasztó gondod.
Helyette dalból, vágyból koszorút fonok.
Szívemtől – szívedig kérek szerelmet és adok.
Vigyázok lépteidre, követlek, mint árnyék.

Ez élettől vagy nékem te örök ajándék,
hogyan is lehetne hát bennem ártó szándék?

Körülfont karjával a csend

Leszállt az éj,enyhe, lenge tündér

Így látom őt, mint kedves jótevőt.

Békét, nyugalmat hint lelkemre,

oly selymes halkan remegve kelőt.

Mi a napnak bújában, zajában

szívemnek dobajára terhet szórva lelt

megtalált e bűvös ében éjszakára

Körülfont karjával, átölelt a csend.

Új álom reménye sarjadt e csendbe,

titkon lelkemben új fészket rakott.

Magányom szárnyain bátran útrakelve

Egy gazdagabb, vígabb holnapra buzdított.

A VÁGY

A vágy csupán egy röpke pillanat,

Elszáll, elsuhan néhány perc alatt

Azt az űrt, mely utána marad,

ne viseld te soha egymagad.

Ne suhanj át álmaid felett;

Szeress, szeress, hogy szeressenek!

Így találd meg boldogságodat,

Vággyal teli életutadat!

Rátaláltál? Légy elégedett!

Tárd ki szíved és a lelkedet!

Szeress, szeress, hogy szeressenek!

Álmaid, vágyaid, el ne tűnjenek

A békétlenség, a háború bajban összekovácsolja az embereket. A szívek meleg sze-

retetét még a "szibériai fagy sem dermeszti jéggé". Szibériát megjárt íróbarát

akit sajnos jómagam már nem ismerhettem meg - a kegyetlen napok emlékeit

versben örökítette meg, Ennek a versnek megzenésített formáját már nem hallhatta, de mi párommal vittük számtalan helyre magunkkal, különösen így  advent táján, és a karácsonyi hangulatba csempészve. Itt tenném közkinccsé ezt a gyönyörű szeretetet árasztó, szomorú de mégis reményt tápláló költeményt:

Kis karácsonyfát fágtunk ki négyen,

egy nagy szibériai erdőségben.

Szempilláim alul

szétgurult az álom.

Álomszép képeim-

sehol sem találom.

Úgy éleszt a csókod,

mint a nyári zápor.

Szívem dobogtatja,

testem, lelkem lángol.

Mosolyt fakaszt ajkam

hamvas szögletére.

Vad kamasszá érlel,

korom ellenére.

Szempilláim alul,

hagyd, szökjön az álom.

Te vagy már a valóm -

éltem, gazdagságom

Általam írt a vers és közösen kiadott könyvünk egyik anyaga : Kántor - Kópis

Dicsérje a dal a verset - című kötetünk megzenésített formája.

mint szappanbuborék.

Gondolatom mélyén levegőtlen... a csönd.
Lelkem helyén nyög a fájdalom.
Szívem húrjain zeném vigasz, öröm.
Bőröm pólusán átszivárog rejtett dallamom.

A víz és az élet szennyezett. A fény is öl.
Árnyékát öli, így beszippanthassa dalomat.
Testem tömegére rátelepszik a csönd,
hogy uralhassa keserű, elnyűtt magányomat.

Félek. Csak a Hit, Remény maradt e szívben,
mely egykor még izzó Szerelmet ígért,
de mára semmivé lett, mint szappanbuborék.

VERSEMMEL EGYÜTT….

Versemmel együtt lettem azzá,                                         

mivé Jó Atyám megalkotta lényemet,

hogy zenghessem felétek és hozzá,

versnek, zenének szárnyán e csodás,

boldogságot, olykor fájó Életet.

Egyszerű mégis a versem,

meleg egyszerűség, szelíd némaság.                             

Lelkem kiszáradt mezején –

zeném rítmusát zargatja a magány.

ÓÉV ESTE…

Karácsony óta

új hó nem esett,

csak köd rakott

zúzmarát a fákra.

Nem sokat,

csupán keveset,

s vele dermesztő

hideget hagyott hátra.

Óév este volt.

Szomorú, vidám este.

Múltat feledtető –

jövőt keresve.

Az idő szele füstöt

lehelt a ködbe,

így intve búcsút

az óévnek örökre.

Az utcán nem

járt senki már,

csak én s velem

egy furcsa árny.

Felettünk hintázó

ágakon a némaság

szelid szerelemmel

vert tanyát.

Halk szavú

lélekharanggal

köszönt el

az öreg esztendő.