Jöjj velem!

Bíborköntöst sző válladra a szerelem
Virágot szórok lábad elé, halvány liliomot,
vérvörös rózsát, égkék ibolyát. Jöjj velem!
Megaranyozom nappalod, földerítem az éjszakád.

Lecsókolom homlokodról nyomasztó gondod.
Helyette dalból, vágyból koszorút fonok.
Szívemtől – szívedig kérek szerelmet és adok.
Vigyázok lépteidre, követlek, mint árnyék.

Ez élettől vagy nékem te örök ajándék,
hogyan is lehetne hát bennem ártó szándék?
Jöjj velem, kövess és szeress, szeress, szeress!
A szerelem tüze megtisztítja lelkünk.

„Soha” ki nem oltja hatalmas szerelmünk.
Tied lesz a gondolatom, egész éltem, álmom.
Kettőnknél boldogabb nem lesz e világon.
Lelkem is derül már, mert így szerethetlek.

Árva a szív lélek nélkül, és ha nem szerethet.
Fáradt, kongó és kietlen, mint
elhagyott, üres „templomi szentély”.
Légy te benne víg énekszó, mely
felveri a boltozatok csendjét!

@font-face { font-family: "Bookman Old Style"; }p.MsoNormal, li.MsoNormal, div.MsoNormal { margin: 0cm 0cm 0.0001pt; font-size: 12pt; font-family: "Times New Roman"; }div.Section1 { page: Section1; }

 

… álmaimban

 

Most néha-néha álmaimban 

újra visszatér ifjú s gyermekkorom

Játszom, szilajon, pajkosan

Önfeledten nevetek és ugrándozom

Hintámon magasba röppennek 

a Naphoz sugarán szállok én

Majd gyönge pillangó szárnyakon 

sütkérezek anyám hófehér tenyerén.

Megesik olykor-olykor saját bátyámnak 

képében kúszom egy óriási palánk tetején, 

majd ezt követi másik álmom 

varjúfiókát pecázok egy nyárfa hegyén.

Az álom világa oly csodás, 

mit sosem tettél arra is módot ád.

Könnyű vagy benne és szabad, 

bátornak képzeled magad.

Maradj hát álmodozó kisgyerek.

Szelíd és lélekben igaz, nemes.