VERSEMMEL EGYÜTT….

Versemmel együtt lettem azzá,                                         

mivé Jó Atyám megalkotta lényemet,

hogy zenghessem felétek és hozzá,

versnek, zenének szárnyán e csodás,

boldogságot, olykor fájó Életet.

Egyszerű mégis a versem,

meleg egyszerűség, szelíd némaság.                             

Lelkem kiszáradt mezején –

zeném rítmusát zargatja a magány.

Álmom virágoskertjéből sorra,

gonosz ligetnek öblébe mentem át.

Magammal vittem, csukott szemmel oda,

a bűnt, amit szült bennem a butaság.

Egyszerű ismét  a versem,

szelid, egyszerű, zűrös naivitás

Nem megy már a régi dolog nékem,

nem a kötéltánc, a szerep-vállalás.

Egyszerű, de mégis vers a versem,

mert szívemben a dal, zene maradt.

Olyannak őriztelek magamnak,

milyenek megszeretetted velem magad.

Óh, drága Élet! Mi jutott nekünk?

Örömet nem remélhetünk mások szigetén.

Egy a sorsunk, picinyke Remény –

Éljük hát, míg élhetjük: -Versem „Te meg Én!

ÉN LÉPEK…

Én lépek, te lépsz. Ő lépni fog.

Így együtt túljutunk a gondokon,

ha tettet tett követ olykor-olykor –

mért rágódjunk a lerágott csontokon?

Én árnyban élek, te fényre törsz,

ki utadba áll bárkit meggyötörsz,-

de árnyékomból mellőlem nem menekülsz.