Járt a lakótelepi fagyizóhoz egy idősebb "úr" - aki megmozgatta a fantáziámat. Törzsvendég fagyizó volt ő is, akár csak én. A fagyira nyár elején szoktam rá. Lehet, hogy boldogság hormonokra van most nagy szükségem??...Bár a miért most egyáltalán nem fontos...na szóval: az "Úr" feltűnő eleganciával öltözködött, ami kis lakótelepünkön eléggé szokatlan. A fagyizáshoz mi tagadás én is csak "játszóruhában" szoktam megjelenni.
Minden valamirevaló férfinak azonnal a kezét figyelem meg először, így tettem vele is. Az övé ápolt és finom kéz volt, talán tanárember vagy mérnök lehetett, de mindenképpen "értelmiségi" kéz, egyáltalán nem erős, inas, megviselt "dolgos-kéz" - ami szintén lehet erősen vonzó. Nagyon barátságos ráncok vették körül a szemét, s körbeállta hétvégenként őt egy kis csapat, s közöttük Ő vitte a szót. Enyhe humoros szóvirágokat képzeltem hozzá, körmondatokban. Áradt belőle a nyugalom, ami egy valamirevaló férfinál szintén elsőrendű kritérium. Mértékletes fagyizó, mint én, csak Ő még elég intenzív társasági életet is élt nyalás közben. Szépen mozgott: lassan-meggondoltan, ahogyan a valamirevaló férfinak kell. Csípőficamos, enyhén bicegett, de ezt oly méltósággal tette, hogy ennyire úszva-finoman bicegni én még embert nem láttam...Elegáns, de ruhái nem első osztályúak, velem egymódú lehetett - vagyis nem gazdag - hiszen ellenkező esetben nem a szürke lakótelepen nyalnánk a fagylaltot!!
Gyakran sétáltam Frodó kutyámmal a kertvárosban. /akkor még volt kutyámL(/.  Az egyik ilyen sétám alkalmával megláttam a bicegő Őt. Egy családi ház kapujában nézett valakire, a ház kapujának belsejéből, míg a másik - félig már az utcán állt. Ránéztem. Csodás nő volt, koromfekete hajzuhataggal, almazöld kardigánban és nadrágban. Nálam néhány évvel tűnt idősebbnek, gömbölyded vállú és karú, alabástrom pasztelszínű-arcú, nyugodt mozgású, csak úgy, mint Ő, a Finoman-Bicegő. Egyszerűen nem tudtam a nőről levenni a szemem. Annyira bámultam, hogy zavarba is hoztam szegényt, aztán hirtelen visszapillantott Őrá és - elmosolyodott. Fogai csak úgy ragyogtak a napsütésben. Az a fény, ami körülvette ezt a két embert irigylésre méltó volt.
A fantáziám rögtön tovább száguldott: láttam szerelmes éjszakájukat, s éreztem, az első lehetett. Egyszerűen ez látszik két emberen. Nem tartoztak még régóta össze, az újdonság varázsa ott libegett körülöttük. A nő átadó ám mégis visszafogott viselkedését mára sok nő elfelejtette....Úgy érzem, van családja. De jól esik neki a Bicegővel való együttlét... Vajon mi is történhetett közöttük!? Minden és semmi- természetesen!
A Nő a fagyizónál figyelhetett fel Rá. Ott ismerkedhettek meg - igen! Közel engedte magához Bicegőt, most pedig búcsúzott tőle: Örökre.
Hívogat a kertváros újra, érdekel, vajon az örökre: tényleg örökre? Hívogat a fagyizó is és Ő, hogy lássam: újra várja-e a Csodát vagy valóban elereszti?...De ez már a jövő meséje.
Azonban azt a pillanatot, azt ott, a kertvárosi kapunál, amikor a Nő és a Férfi még bent, de már félig kint állnak az utcán, a képzelt és való világ határán. Egymással szemben, de még egymás mellett, őszintén, ahogyan mosolyogva, meghitten egymásra pillantva LÁTJÁK egymást. Kamaszos szerelemmel, önfeledten, ahogyan a Férfi büszkén, emelt fővel - és bicegve - ráteszi a Nő keskeny vállára erős-meleg-finom lezét, miközben pillantásával búcsúzik, kezével még visszatartja azt, aki szomorkásan-zavartan lesüti reménykedő, önmagát megmutató-eláruló szemeit, és nyirkos tenyerét nadrágjába törli - ezt a pillanatot látva és el nem felejtve irigylem a Varázslatot, s még az utána maradó Fájdalmat is. Igen...tényleg: irigylem Tőlük....