Szeptember elején Anyu, a nagynéném Mari és én Olaszországban utazgattunk, és arról a kalandos tíz napról még mindig maradt mesélni valóm.

Mint már említettem, egy tengerparti kempingben laktunk, és mivel már utószezon volt, birtokba vehettük akár a fél kempinget is, olyan kevesen voltunk mi, külföldiek. Annál több volt az olasz kempingező, hétköznap pocakos taták és fürge mamák pihiztek az egyedien lakberendezett elősátras lakókocsiukban, hétvégén pedig megérkeztek a nagy lakóautókonvojok, és nyomban kikászálódott belőlük anya, apa, három-négy gyerkőc és a kutya.

Szerdán épp olyan szép idő volt, mint ma, igazi kiránduló idő, se hideg, se meleg, úgyhogy kimerészkedtem az utcára. Elmentünk Anyuval a piacra kelkáposztát venni a kelkáposztafőzelékhez, és benéztünk régi munkahelyemre is, a mozgi klubba.

Mozgitársaimat remek hangulatban találtam, gyöngyöt fűztek, gobleint hímeztek, számítógépeztek, tornáztak és mint megtudtam, már elkezdődött a szövőtanfolyam is. Volt hajdanában egy szövőtanfolyam a mozgi klubban, sokan megtanultak szőni, és amint véget ért a tanfolyam, oly nagy lelkesedéssel szőttek, hogy a gyapjúból előbb lett molyeledel, mint szőnyeg.

Mikor kicsi voltam... Helyesbítek. Mikor még kisebb voltam, ez a lakótelep, ahol lakunk nagyon sivár volt.

Szürke beton volt mindenütt és a helyi madár vagy varjú volt, vagy veréb. Kicsit nevetségesen hangzott, hogy ezt a lakótelepet "Kert-" városnak nevezik, ámde ma már ez nem is olyan nevetséges. Hihetetlen látni, hogy azok a fák, amik harminc évvel ezelőtt kis vézna csemeték voltak, most hatalmas óriások!

A szobám ablakán pedig megjelentek a cinkék! Anyu meg én az újrahasznosítás hívei vagyunk, ígyhát Anyu egy kisebb üdítős palackból madáretetőt faragott, feláldozott egy maréknyi magot a műzlijéből (örömmel) és kiakasztotta az emígy alkotott cinkebüfét az ablakomba.

Most visszakanyarodom egy kicsit idősíkon, egészen szeptember elejéig, és folytatom beszámolómat a nagy olaszországi kalandozásról. Pénteken pontosan szeptember negyedikén, bejártuk Ferrarát, megnéztük a vízivárat, átböngésztük a hirtelen termett kirakodóvásárt, és gyertyát gyújtottunk a katedrálisban.

Nézelődés a Castello Estense, másnéven vízivár ablakából.

Mély vizesárok veszi körül, amelyben kövér halak úszkálnak. Lehet, hogy a turisták hízlalták fel őket szendvicsfalatkákkal, nápolyival meg behajigált fényképezőgépekkel.

Ezúton kürtölöm szerteszét, hogy Orkánkedd című mesekönyvem és Algaringa-tó című novelláskötetem ismét kapható!

Megrendelhető itt:

http://adlibrum.hu/csandi

Néhány hét múlva ezen az oldalon fog tündökölni a Gomb Oli meseregény is, mely készül, rendületlenül.

Íme, a könyvborító:

Szívből üdvözöl Mindenkit: Csandi

Vasárnap elsétáltunk Anyuval a vásárba. Most még tart az indián vénasszonyok nyara, de hipp-hopp, itt a tél, meg a magam kis h1n1 virgulenciámat sem szabad hurcolni, szóval ez egy begubózás előtti kirándulás volt. 

Egyik-másik árus ismerősként szokott üdvözölni, azt mondják: kolléga. Ez rettentően jólesik, hiszen a kissé arcátlan tolókocsis kéregetőnek nem ezt mondják. Bizony, eladtam jó pár könyvet, meselemezt a vásártéren. Még a korai ébresztő és jóval fárasztóbb fintorgások, megjegyzések ellenére is jó móka volt, élveztem.

Elképesztő, mi minden történik manapság!

Péntekről szombatra virradó éjszaka, negyedegy tájban leszakadt a mosdókagyló...

Mi, vagy ki okozta ezt a hihetetlen katasztrófát?!

Panelmanó?

Ufószökevény?

Nagymamám szelleme?

Isti tudja.

Fő, hogy a vízvezeték-szerelő még aznap többé-kevésbé helyreállította a fürdőszobát, és szerelési díjat sem kért. Igaz, hagyott is szerelgetni valót Anyunak, csak hogy ne unatkozzon.

Legközelebb talán a mosdókagyló épp akkor szakad ki a falból, mikor nyitva van a csap, és akkor íhaj csuhaj, Velence!

Gyönyörű városok vannak Olaszországban (épp úgy, ahogy nálunk is), csodaszép, régi épületek, ezekről tudok mutatni képeket, de azt a hangulatot amit ott éreztem nem biztos, hogy át tudom adni.

Az emberek egészen közvetlenek, barátságosak és úgy viselkednek, mintha minden természetes lenne, magától értetődő. 

Az utcákon többen beszélgetnek, amúgy ráérősen, sok az öreg ember, ámde ők egészen fürgék, fittek, fiatalosak, és még a legmacsóbb apukák is játszanak a gyerekekkel.

Éljen! Éljen! Éljen!

A Mohácsi Busójárás a szellemi világörökség része!

Ráadásul az első magyar szellemi világörökség, a Magyar Szellemet elsőként Busók képviselik a Világ örökségében.

Ez annyira nagyon-nagyon vicces! És jó!

Üdvözlet Mindenkinek!

Csandi