Szeptember elején Anyu, a nagynéném Mari és én Olaszországban utazgattunk, és arról a kalandos tíz napról még mindig maradt mesélni valóm.

Mint már említettem, egy tengerparti kempingben laktunk, és mivel már utószezon volt, birtokba vehettük akár a fél kempinget is, olyan kevesen voltunk mi, külföldiek. Annál több volt az olasz kempingező, hétköznap pocakos taták és fürge mamák pihiztek az egyedien lakberendezett elősátras lakókocsiukban, hétvégén pedig megérkeztek a nagy lakóautókonvojok, és nyomban kikászálódott belőlük anya, apa, három-négy gyerkőc és a kutya. Élvezet volt nézni a rajcsúrt, ahogy sütnek-főznek, énekelnek, ugrabugrálnak. Szinte már szégyelltem, hogy mi túl csendesek vagyunk, ráadásul tátott szájjal bámuljuk, mi folyik körülöttünk. Az olasz valóságsó minden figyelmünket lekötötte, szombat-vasárnap nem is hagytuk el a kempinget, csak a tengerig ballagtunk oda-vissza.

No persze nem csupán az élő valóságsó miatt maradtunk a kempingben két napig, hanem azért is, hogy amennyire csak lehet, kipihenjük magunkat és felkészüljünk a hétfői útra. Szeptember hetedikén, hétfőn ugyanis megrohamoztuk San Marinót!

San Marino város egy egész várrendszer. Egy erődítmény, mely hegyre épült és erre a hegyre nem csak meredek utcákon, lépcsőkön kaptatva lehet feljutni, hanem lifttel is! Még sosem láttam ilyet. Lift a járdán! Elképesztő!

Itt látható az üvegezett lift a fenti kép bal oldalán.

Odafentről csodaszép a kilátás, a felhők lassan úszó árnyékokat vetnek a zöldeskék dimbes-dombos, lankás földre.

Erről is készült kisfilm, megtalálható a videóim között.

Képeken és filmeken magammal hoztam fél Olaszországot, ámde szerettem volna hazahozni valamit, amit itthon kipakolunk a kis szobámban, télen-nyáron, bármikor rápillanthatok, és máris emlékeztetni fog itáliai utamra. Elhatároztam, minden városból hozok hógömböt!

Igen, tudom. A hógömb rettentően giccses, vacak és semmire se jó, de engem megbabonáz! Van benne valami gyermeteg romantika.

Anyu és én, a hegyi lift felfedezése előtt.

San Marino a hógömböket tekintve igazi Kánaán, két lépésenként trafik, minden trafikban három, négyféle hógömb, ötféle méretben. Hazahoztam a legnagyobbat, már csak kell valaki, aki rázogatja olykor.

Szeptember nyolcadikán, a hazautazásunk előtti utolsó napon még élveztük a napsütést, a tengert. Imádok ücsörögni a tengerparton, mindenütt homok, víz, szél, tengeri illatok. Írtam erről egy verset:

Tengerpart

Mézpötty a kéken,

égetve élező.

Zúg, húz a lenge,

a körbetépkedő.

Súg, susog, sikít...

Jön! Bodorba fordul,

zengve sistereg.

Lábikómhoz csordul,

simulva kúszik,

hív! Sodorna oldva.

Vinne messze el,

ősi dalt dalolva,

ámde nem vihet...

Sohase bomlanék,

maradok szilárd!

Porított törmelék,

ezernyi váz fog

morzsolt héjjak sora,

kicsinyke lények

finommá tört pora.

Szeptember kilencedikén, szerdán délután nekivágtunk a visszaútnak, és csütörtökön hajnali fél hatkor már itthon is voltunk. Jómagam átaludtam szinte az egész utat, kicsit aggódtam, hogy az épp aktuális sofőr, Anyu, vagy a nagynéném is elbóbiskol, de szerencsére nem történt ilyesmi. Baj nélkül értünk haza.

Jövőre ismét útra kelünk, még Isti se tudja, merre és hova!

 Üdvözlettel: Csandi