Minden közösségben előfordul, hogy valakit kiszemelnek a többiek és a tréfák, viccek célpontjába helyezik.
Előfordul, hogy az áldozat nem ugyanaz a személy, hanem alkalmanként változhat.
Ilyen alkalom lehet a házasságkötés, (gyermek  esetleg unoka) születés, de akár a szeretett footballcsapat veresége is.

Az 1960-70-es években még volt Vasúti rendőrség.  A rendőrörs kinn volt az állomáson és egy-két vasúti rendőr mindíg szolgálatban volt.  Nagyon sokszor segítettek a renitenskedők megfékezésében.
De állandó téma volt egymás ugratása, bosszantása is.
Ha a rendőr hallott egy viccet, úgy mesélte, mintha vasutasokkal történt volna.  Persze a vasutas ugyanezt a másik rendőrnek már úgy mondta, hogy a rendőrrel történt.
A rendőrök például a munkaköröket úgy rangsorolta, hogy: rendőr, postás, vasutas.
A vasutas persze, hogy a sorrendet megfordította.

A postásokkal is együtt dolgoztunk. Akkor még a posta a leveleket, csomagokat vasúton továbbította (egyéni véleményem, hogy a küldemények előbb célhoz értek, mint jelenleg).

A postásnak sem volt kitörő véleménye a vasutasokról, pedig ugyanazon a munkahelyen, ugyanolyan beosztásban dolgoztak ők is.
A forgalmi irodában a vonatra várva meséli a postás:  Van három fiam. Az egyiknek nagyon ügyes keze van, elküldöm asztalosnak,  a másik mindig a motorral babrál, autószerelőnek taníttatom.  A harmadik egy kicsit lusta meg buta, azt elhozom a vasútra.
A menesztőtárcsával zavartuk ki a forgami irodából.

Zajlott tehát az ugratás oda-vissza. Olyan azért nem történt, talán azért, mert nem volt rá adódó alkalom, mint amit a buszon szokott mesélni a Hollós Jóska (az idős barátiak emlékeznek rá), hogy a kollégái lehegesztették a talicskáját, amíg ő mással volt elfoglalva.

Nagyon sokszor úgy alakul, hogy a közösségben akad egy balek, akivel minden viccet, tréfát ki lehet próbálni. Nálunk is volt ilyen. Nem mondom a nevét, mert nem az a lényeg.
Vele művelték azt, hogy a kabátja hátuljára dróttal nyúllábat kötöttek. Így kerékpározott haza, ráadásul a Baross úton végig, hogy csóválta tekerés közben a nyúlfarkat, a járókelők nagy örömére.
Vele történt, hogy télen a vagonból szerzett jó minőségű sziléziai "Gomulka" szenet, amit azért vitt a szolgálati helyére, hogy jó meleget teremtsen, a ravasz kollégák kicserélték ugyanolyan fényes és darabos kátrányra.   Égett mint a zsír.
Csak hajnalban  vette észre, hogy a nem ég a tűz a kályhában. Utána még nagyon sokáig.
Ki kellett cserélni a tűzhely egész belsejét, mert beleolvadt a kátrány, ráadásul  olyan illata lett, hogy nem lehetett a bódéban megmaradni.
Az is vele esett meg, hogy ki kellett mennie a Rendezőpályaudvar végére, valamiért.
A kocsirendezők éppen akkor húztak ki egy kocsisort egy közeli vágányról.  Megkérte a tolatásvezetőt, hogy vigyék ki őt is a szerelvénnyel.  A tolatásvezető mutatta neki melyik kocsiba másszon fel.  Fel is kapaszkodott.  A nyavalyások azt viszont nem árulták el neki, hogy abban a kocsiban előtte meszet szállítottak, amit nem régen raktak ki.  De hamar észrevette, mert jól meg is rángatták a kocsisort, hogy hadd szálljon a mészpor. Az utazás után még egy hétig prüszkölt.

A következő eset is vele történt, bár az úgymond nem készakarva.
Kollégánk, aki mellesleg mindig szerelmes volt. Jelen pillanatban az egyik hangosbemondó kislányba, akinek előző este olvasta fel  a fiatal koromban írt szerelmes verseimet, amit elkért tőlem kölcsön. Persze nem árulta el, hogy azokat nem ő írta.
Ebben az időben bárcázó volt, akinek az a dolga, hogy az állomásra érkező kocsikra különböző színű és felíratú bárcákat ragasszon, minek alapján a kocsirendezők a megfelelő vágányra tudták juttatni a vagonokat. A bárcák ragasztásához csirízt használtak.
Ezt úgy készítették, hogy gesztenyeliszthez vizet öntöttek, jól elkeverték és kész.
Gesztenyelisztért, ha elfogyott,fel kellett menni az állomás túlsó végén lévő Szertárba.
Éppen elfogyott.  Kerékpárra ült és egy bádogdobozzal felnyargalt a Szertárba.
Megtöltötték a dobozát gesztenyelisztel és már tekert is vissza. 
Az eső szép csendesen megeredt.  Választhatott volna más útvonalat is, de ő vesztére a forgalmi iroda előtt hajtott el, mert a hangosbemondó kislány éppen a forgalmi ajtajában állt.  Ezt nem lehetett kihagyni.  Sportosan vette be a kanyart, de a bicikli megcsúszott a sínen  és ő ott hevert a kislány lábai előtt. Ez még nem lett volna baj. De a gesztenyeliszt zöme a nyakába , ruhájára borult és ott  rövidesen csirízzé változott. (A posztózubbonyt el lehetett dobni, mert ezt már kimosni nem lehetett)
El lehet képzelni, hogyan érezte magát. A kislány azonnal vette a lapot és megjegyezte:
Ejnye L.,  idáig szerettem, de ezekután már nem.  Ez rosszabbul esett, mint a csiríz.

Április elsején, amit a bolondok napjának neveznek, néhányan sok huncutsággal próbálkoztak.
Érdekes, hogy nagyon kevesen engedték magukat átverni. Mintha mindenki készült volna rá, hogy senkinek nem szabad elhinni semmit.
Azért volt aki horogra akadt.  A hajdani távírásznak például a morse távírón olyan szöveget nyomtak, hogy a szénhiányra tekintettel a gőzmozdonyokat holnaptól szalmával kell tüzelni, ezért a mozdony utám 10 db szalmával rakott kocsit kell továbbítani.
Vitte a távíratot nagy felháborodással a főnökhöz, aki persze jól kinevette.

A Főnöknél is megnövekedett ezen a napon a forgalom, mert néhányan "bevették", hogy azonnal jelentkeznie kell a főnöknél. A főnök már azzal fogadta őket, hogy tudjátok milyen nap van?

A legdurvább tréfa az volt, amikor a tolatásvezető egyik éjszakai szolgálatban, a mai szlengben "megszívatta" az álmos mozdonyvezetőt.
A "vezér" úr már este óta nagyon lagymatag volt. Kétszer-háromszor el kellett mondani egy-egy parancsot, mire hajlandó volt végrehajtani.  Hajnali fél három körül, amikor már mindenkit le tud teríteni az álmosság, a tolatásvezető szólt a kocsirendezőjének, hogy menjenek be a bódéba pihenni.  A mozdonyvezetőnek erről egy szót sem szóltak.
A mozdony "üres" volt, nem volt ráakasztva egyetlen kocsi sem.
A tolatásvezető a bódéból továbbra is szóval tartotta a mozdonyvezetőt a tolatórádión keresztül. Adta a parancsokat: "Gyere előre!",   Megállsz!", " Húzzál vissza!",  "Lökd meg!",
"Betolsz a harmadikra!",  "Állj meg!",   "Húzzál vissza!".
Ez ment félórán keresztül.   A mozdonyvezető csak jött-ment a mozdonnyal.
A Térfelvigyázó. váltókezelő, kocsirendező  látva, hogy a mozdonyvezető félálomban milyen szorgalmasan dolgozik, a röhögéstől a hasukat fogták és az utolsó csepp álmosság is kiment belőlük.
A mozdonyvezető még ma sem ismeri el, hogy vele ilyesmi megtörtént.
De a kollégák nagyon jól érezték magukat.