Győrben a Személypályaudvart  (a civilek elnevezése szerint a Nagyállomást) 1957-58-ban
adták át. Az állomásépületet, a Szigetperonokat (perontetőkkel) és az aluljárókat.
Ekkor az aluljárók a Belváros felől a bejárati (pénztárak) és a kijárati (ruhatári) oldalról a hetedik vágányig voltak járhatóak.  A kijárati oldalon levő aluljárót - hosszas huzavona után -  csak a hetvenes években nyitották meg Nádorváros felé.
Volt (illetve van is)  még egy aluljáró, amelyiken a poggyászosok, postások tudtak volna a targoncáikkal és pótkocsijaikkal közlekedni.  Minden peron végén van egy liftakna, amelyiken az aluljáróból fel lehetett volna hozni a targoncát lifttel.
Azért írom feltételes módban, mert  én legalábbis nem emlékszem, hogy valaha is használták volna a liftet.
Nem csodálkozok rajta, mert akkoriban a Posta és a poggyászosok is  egy egész "vonattal"
jártak ki a peronokra a vonatokhoz.  A targonca után mindig akasztottak 6-8- pótkocsit, de Húsvétkor és Karácsonykor, amikor a csomagmennyiség a sokszorosára emelkedett, még 10-12 kocsit is vontattak a targoncával.
Mire a liften feljuttatták volna, elment volna a vonat.
Az állomás két végén ki volt építve az átjáró a targoncák részére.
Egy-egy átkelés elég veszélyes volt, mert a vonatok közben jöttek-mentek.
Az Állomási Végrehajtási Utasításba ugyan beírták a szabályait az átkeléseknek, de ha  szószerint végrehajtották volna, megállt volna a  vasút.
Átkelés előtt engedélyt kellett kérni, ezért be kellett menni a forgalmi irodába. Átkelés után jelenteni, hogy sikeresen átjutottak. Visszaútban hasonlóképpen.

Nemcsak az ünnepek előtt volt nagy csomagforgalom, hanem voltak olyan időszakok, amikor az éticsigákat szállították ládákban, vagy pedig  élő nyulakat.
Ilyenkor a ládákat a vonat indulása előtt időben kihordták a peronra.

A csigákkal nem szokott probléma lenni, mert ha ki is másztak a ládából, nem kellett utánuk rohangászni, hogy visszatereljék őket a ládába.
A nyulakkal más volt a helyzet.  Nehezen is tudtak kijönni a ládából, mert jól le volt az zárva, de egyszer  (amikor én is szolgálatban voltam) valahogy felnyílott az egyik láda teteje.  Nem tenném tűzbe a kezemet, hogy nem valamelyik "jópofa" utas működött közre az akcióban.
A lényeg az,  a nyulak felfedezték, hogy megszűnt a bezártságuk.
Valószínű, hogy a legbátrabb bújt elő először, a többiek pedig követték a szabadságba vezető úton.
A poggyászosok csak akkor szereztek tudomást a nyulak szabadulásáról, amikor már a peronokon, aluljárókban  ismerkedtek a környezettel.
Egészen addig nyugodtak voltak, amíg meg nem érkeztek , először csak a poggyász dolgozói, körülbelül hárman-négyen. A nyulak üldözése kezdetben minimális sikerrel zajlott.
Később a kocsirendezők (gépkísérők) is csatlakoztak az üldözőkhöz.
Egy két nyulat sikerült elkapni, de nagyon elevenek voltak. Ügyesen cikáztak a peronon az oszlopok között. Volt amelyik megjárta, mert az aluljáró lépcsőjének korlátjai között ugrott át és egyenesen lejutott az aluljáróba, de jól meg is ütötte magát, mert ottmaradt.
Az eredménytelen vadászatot látva a forgalmisták is csatlakoztak a nyulakat kergetőkhöz.

Magam is nekigyürkőztem.
Fogtam én már nyulat a puszta két kezemmel.
Valamelyik nyáron aratási munkában vettem részt, velem hasonló korú fiatalokkal egészí-
tettük ki a fizetésünket egy kis mezőgazdasági munkával.
Egyszercsak azt vettük észre, hogy egy óvatlan mezei nyúl közelített meg bennünket.
A vadászösztön felülkerekedett a munka iránti vágyunkon és elkezdtük üldözni a nyulat.
Bekerítettük négyen-öten. Már-már fogtuk a lábát, de minduntalan kicsúszott a kezeink közül.  Volt a közelben egy trágyadomb, mellette egy  50-60 centiméter mély árokkal.
A nyúl egyik cikk-cakkjával beleugrott az árokba.  Az árok másik végén én is az árokban termettem. A többiek üldözték velem szembe a nyulat. Amikor közelembe ért ugrott egy nagyot, hogy átrepüljön felettem.  Nem lettem volna focikapus, ha ezt ki nem használom.
Két kézzel felnyúltam és elkaptam a nyúl hátsó lábait.
Örültem a sikeres akciónak, még annak ellenére is, hogy a többiek kiröhögtek.
Nem azért nevettek ki, hogy ügyesen elkaptam, hanem azért, mert ennek következtében tele lettem pöttyökkel. A manőver következtében ugyanis a ganélé, amit az árokban a nyuszi magára szedett, most nagyrészt az arcomban és a ruhámon kötött ki.
Mehettem fürödni és átöltözni. De a nyúl a mienk lett.

Azt gondoltam, hogy most is sikerül elkapnom egyik-másik tekergőt, hiszen ezek nem is annyira ügyesek, mint a vadnyulak.  Tévedtem.   Egyet sem sikerült megfognom.

A vadászathoz lassanként az utasok is csatlakoztak. Már csak egy-két nyúl volt szabadlábon, de azok nagyon elevenek voltak.  Gondolom félelmükben.
Ennyi embert még nem nagyon láttak egyhelyen. Ráadásul mind ellenség volt.

Régebbi olvasmányaim folytán az jutott eszembe,  előfordulhat, hogy a szkíták leszármazottai lehetünk.
Hérodotosz azt írja róluk, hogy a perzsák elleni ütközet előtt a hadak már felsorakoztak a harcmezőn egymással szemben, amikor megjelent közöttük egy nyúl és elfutott a szkíták előtt. A szkíták elfeledkezve az előttük álló küzdelemről, a nyúl nyomába eredtek.
(A perzsák ezt meglátván, gonosz jelként fogadták a szkíták ilyetén könnyelműségét és rémülten meghátráltak).
Egy mai történész szerint az egész a szkíták taktikai ravaszkodása volt, mert nem mertek harcba szállni  Dareiosz súlyos fegyverzetű hadseregével.
Egy másik történész a szkíta mitológiára vezeti vissza, mely szerint a nyúl a termékenység, a hatalom, a gazdagság és a siker jelképe volt.
A nyúl elejtésének elmulasztása egyet jelentett volna minden dicsőség elvesztésével.

A mi esetünkben erről azonban nem lehetett szó.
A szkíták ugyanis megkapták a jutalmat:  legyőzték az ellenséget.

Nekünk ugyan nem kellett legyőzni semilyen ellenséget, mégis sikerült az összes nyulat visszajuttatni a ládájába.
Nem kellett senkinek sem parancsolni. Nem kellett irányítani.  Nem kellett senkinek sem könyörögni, hogy fogjon már egy nyulat.

Az akció azt bizonyítja, hogy ha szükség van rá, még a mai körülmények között is
képesek az emberek összefogni.