Az otthon, a szülőföld a lélekben gyökerezik, visszahúz, megjelöl mindnyájunkat, még ha kényszerűségből vagy ismétlődően el is kell tőle távolodni. 

Kora reggel érkezett.
Az ismerős látvány, amely végtelen örömmel töltötte el, feledtette hatalmas fáradtságát.
Enni sem volt kedve, ereje. Csak állt, és nézte a környéket: a felhők mögül fel- felbukkanó kelő nap alacsony fényében a tárgyak hogyan változtatják színüket, árnyékukat.
Igazgatott kicsit a portán, majd ránézett a korán kelő emberekre, akik a buszmegállóhoz igyekezve, mosolyogva pillogtak rá. Aztán a kisiskolások… Vidáman, hangoskodva, szökdelve, hátukon táska, igyekeztek a falu belseje felé. Az óvodások megálltak, a felnőttek mégsem cibálták őket, hogy menjünk már, elkésünk! A kicsikkel együtt néztek rá kedves szemekkel, láthatóan örömmel.
Első volt itt. Társai a környék falvaiban, előbb vagy később széledtek szét.
Ez büszkeséggel töltötte el.
Igaz, társa később követi, de nagyon jó volt érezni, hogy várták. Nagyon jó érkezni, ha örülnek neki.
Mielőtt elszunyókált volna, a nehéz útra gondolt vissza, amely mögötte maradt. A hegyekre, amelyeken áthaladt, a magasságokra, amelyekkel meg kellett küzdenie. Jó csapattal jött, segítették egymást, biztatták a fiatalokat, gyengébbeket. A kikeletben fürdő hazai táj emléke segítette valamennyiüket. Az, ahol születtek, ahol szerelmesek lettek, megtalálták párjukat, felnevelték utódaikat.
Az otthon, a szülőföld a lélekben gyökerezik, visszahúz, megjelöl mindnyájunkat, még ha kényszerűségből vagy ismétlődően el is kell tőle távolodni. De sohasem örökre.
Boldog az, ki visszatérhet, hazájában otthonra lelhet.
A gólya megérkezésének első percétől várta a párját. Tudta, ő később érkezik, neki addig temérdek tennivalója van, sok idő eltelhet addig, mégis a várakozás izgalma benne bujkált, miközben elszenderült.
Nem hagyta el egész nap a fészkét. Este kereste fel a folyó melletti tocsogót élelemért. A hazai ízek felvidították. Igaz, sokkal többet kellett vadásznia társaival együtt, mint távoli, átmeneti otthonukban, mégis örömmel, láthatóan vidáman lépegettek az épphogy felmelegedő békák nagy bánatára.
Méteres talált bottal repült a fészkére. Még naplementéig igazgatta, csinosítgatta, rendezgette azt. Másnap már itt lehet a társa, gondolta, és hogy tessen neki portájuk, minden vágya az volt.
Tavaly néhány nap múlva követett, – gondolta - nem lehetek tétlen!
Délután a hazaérkező emberek megnézték, a gyerekek hangoskodtak, ugráltak körülötte. Néhányszor összeütötte csőrét, örömet okozva a lent lévőknek.
A várakozás izgalma, a viszontlátás utáni vágya nem engedte távol. Csak rövid időre távolodott el, akkor is időnként az eget nézte, remélve, hogy meglátja az ismerős szárnycsapásokat.
Tudta, látnia sem kell, és megérzi szerette, örök párja közeledését.
Akit nagyon szeretünk, azt mindig érezzük, közel vagy távol van, lényünkben fészkel. Ez nagyon jó. Tudta, a másik is így érez, és amint csak teheti, jön felé. Kétségei nem voltak afelől.
Reggelre erős szél kerekedett.
Jókora eső hullott, mintha nem akarná abbahagyni. Állt magában, néha fél lábát maga alá húzta. Fehér-fekete kabátját cibálta a gonosz szél.
Aggódott. Nem magáért. Tudta, ma már nem érkezik, csak baja ne essen ebben az ítéletidőben. Nem, nem! Társa is tapasztalt, több éven át együtt igyekeztek dél felé. Átéltek szeleket, viharokat. Még a tenger felett is megtépázódtak, mégis sikeresen földet értek.
- Milyen jó együtt túl lenni a bajokon, egymást segítve! – gondolta, és tudta, hogy a másik érzi, és nem érti félre aggódását. Inkább bizalma, biztatása jut el hozzá.
Ez megnyugtatta.
Az eső, a szél lecsendesedett annyira, hogy meglátogathatta a tocsogót. Hímtársaival találkozott csak ott. A tojók még úton lehettek, vagy még el sem indultak a rossz idő miatt. Csapatokba verődve tárgyalták meg a dolgokat, azután sietve visszatértek a türelmes várakozásba mindnyájan. Ő is.
Több mint egy hét múlt el. Még mindig egyedül volt. Napjai egyformán teltek. Napfelkeltekor az eget kémlelte. Miután meggyőződött, hogy nem jön a párja, kiment a folyópartra vagy a tócsákhoz, teleette magát és igyekezett vissza.
Új verébcsaláddal barátkozott meg, akik az albérlői lettek. Szarkáné kerülgette őket. Visszaköszönt neki, pedig nem igazán szívlelte szemtelensége meg nagy tojásszeretete miatt. Nem haragudott rá. Ilyennek is kell lenni, aki összeszedi a hulladékot, szemetet. A szarka is a természet fia. Ő maga is bemehetett volna a szomszéd gazda udvarába felcsipkedni a disznóölés hulladékait, mégsem tette. Egyik utazótársa mesélte, hogy amikor itt rekedt, egész télen az emberek etették, megmentve őt az éhhaláltól. Most tudott vadászni, halászni, illetlen lett volna adományért kuncsorogni. Óvatlan egereket szedett össze a portákon. Senki nem zavarta, még örültek is neki.
Ő is örült, mert jó örömet okozni. Talán a legjobb a világon.
Tudta jól, mert amikor társa költött, vagy a fiókákat etették, milyen jó volt látni örömüket egy-egy jó falattal érkezése során.
Meg a jó fészek… Nagyon csinos volt már. Egyre többet gondolt a közösen töltött évekre, a szerelmes időkre, a kedves közös napokra, hetekre, a felnevelt utódokra, míg a kicsik felnövekedtek, megtanulva az önálló életet. Azután kirepültek…
Tudta, hogy ez következik ismét. Minden újra ismétlődik. Biztos volt a dolgában.
Teltek a napok, reggelek, éjszakák, hajnalok. Kitartóan állt, ült a fészkén, igazgatta, csinosítgatta. Hajnalonként reggelig figyelt dél felé, a folyó kanyarulata irányába.
Megszűntek az enyhe fagyok is, az időjárás is mintha jobbra fordult volna. Tudta, bármelyik reggel az a reggel jöhet el.
Aznap nem ment ki a tocsogóra. Csaknem felhőtlen volt az ég. Kéksége mintha tisztább, simább, ünnepélyesebb lett volna. A reggeli napfény is erőteljesebb volt. A nagy, alig bimbózó gesztenyefa ágai közt is melegen átsütött.
Állt délre tekintve, karcsú nyakkal, büszke fejtartással, mikor hatalmas szárnycsapással, fékezve, mellé huppant a rég várt társ.
- Megjött! Megjött! – ujjongott Kedvesem, aki a konyhaablakból napjában egyre többször nézte a most már nem egyedül lévő büszke fehér-fekete kabátost.
Ők sokáig összedörgölőzve, hosszú nyakukat szinte egybe fonva örültek egymásnak.
Az egyre gyakrabban felhangzó szerelmes kelepeléssel ünnepet varázsoltak körénk.
A természet szeretetének, a hűségnek ünnepét.