A szomszéd házban él egy fiatal nő a fiával. Néha együtt ücsörgünk a parki padon, ha frisslevegőre, napfényre, vagy csak egy jó beszélgetésre vágyunk. Elmeséli a saját történetecskéit azon az ízes magyar nyelven, amelyet csak Erdélyből jött magyarjaink beszélnek.

Öten vannak testvérek, a többsége férfi, de csak Ő merészelt szerencsét próbálni itt Magyarországon. Az otthonmaradottak csak irigykednek és várják haza meleg szeretettel, aggódással. Még mindig nem vált magyar állampolgárrá, a vizsga még előtte áll. Egy raktárban dolgozik évek óta, férjétől, a szabolcsi alkoholistától elvált, fiával harmonikus a kapcsolata. Biztonságban él itt, több lehetőség között, mint odahaza, de a szívük-lelkük Erdélyben maradt.

Itt dolgozik, de a nyarat fia végig otthon tölti, és Ő is megy, mihelyt tud. Újra és újra átmennek a határon, mert az otthoni embereknek nincs párjuk a világban. Ott jó emberek élnek csendesen - szokta mondogatni. Ott még szokás egymást önzetlenül segíteni. Ösztönösen figyelnek egymásra, hiszen ma én, holnap te...

Szeretem, ahogyan mesél az ottani életről, mindennapokról, teletűzdelve a mondandóját apró életbölcsességekkel, amelyeket az ottaniak szájról szájra adnak tovább egymásnak, nagyanyók az unokáknak, anyák a lányaiknak. Nem kérik ki maguknak azt a sok igazságtalanságot, amit el kellett és kell szenvedniük ott távol az anyaországtól, halkan viszik a sorsukat tovább, megőrizve mindazt, amit itthon mi már azt hiszem régen elveszítettünk...Nem váltak megadókká és megalkuvókká, csöndes büszkeséggel élik az életet. Büszkék a szülőföldjükre, büszkék a hagyományaikra, büszkék az övéikre.

Ez a kis nő derekasan helytáll itthon, fél újabb párkapcsolatba lépni bárkivel, szépítgeti kis lakásukat, kivirult a függetlenségben egy pocsék házasságot követően, élvezi a szabadságot, amit oly könnyű megszokni, amit ha már megszokott az ember lánya, soha föl nem adja. Nem öltözködik divatosan, nem járnak külföldre nyaralni. Van egy kis pocija, vastag a bokája, de az övénél tisztább, őszibarackszínűbb arcot és bőrt, szókimondóbb szájat és csengőbb hangot, józanabb észjárást keveset láttam. A Kárpátok vegytiszta levegője lengi körül. Nincs is szüksége semmilyen flancos parfümre!! Vasárnap sokat beszélget a fiával. A hetedik nap parancsolatát megtartják. Ők még ezt is...Minden egyes ünnepen hazamennek. A fia is már alig várja. Itt született, de oda tartozik. Szinte semmi nélkül lépett ez a nő házasságba, amit elért, egyedül érte el. Minden zsigerükben otthon élnek, bár itthon kell létezniük. Nekik a család otthon van, otthon, mindaz, ami kedves és szép, számukra máshol van, a határon túl, itthon a megélhetés, a pénz, a lehetőség. Egyfolytában mennének haza, vágyakoznak, számolják a napokat, miközben pontosan tudják: ide érdemes berendezkedni. Felszínes emberi kapcsolatok között próbálnak kitartani addig, amíg haza nem érnek.

Ahogy közelednek erdélyi falujuk felé, úgy válnak egyre önfeledtebbekké, kinyílnak, mint a virág, a napraforgó, amely hálásan fordítja arcár arra, ahonnan melegség éri, s ragyognak, ragyoghatnak végre...Megérkeznek. Haza. Otthon még aludni is jobb - mondja. Aztán az átkozott vonattal vissza. Ide. Nekirohannak a lehetőségeknek mindketten, újra és újra. A hétköznapokban bizony itt kell felébredni - újra és újra. Ebben az országban kell nekik is szót érteni, véleményt formálni és cserélni, de otthon lehet igazán gondolkodni, föltöltődni - újra és újra.

A kis nőnek  csillog a szeme a könnytől néha, ha az otthoniakról mesél. Márpedig sokat mesél róluk. És nem szégyelli. nem néz félre. Kicsit megbiccenti a fejét, aztán büszkén felcsapja, és annyira szép, csak elnézem néha...festék nélküli, őszinte, tiszta, bátor arc az övé...ritka... A lehetőségeik itt vannak, de a lelkük másfelé. Ami számomra az itthon, az neki "csak" otthon. Ahogy lehet, szedelőzködnek, s indulnak az oly vágyott hegyek-völgyek felé, meséik és legendáik biztonságot adó rejtekébe, haza, nagyszülőkhöz, szomszédokhoz, állatokhoz, fűhöz-fához...Viszik a kis pénzüket, juttatva az otthonmaradottaknak is, viszik az itteni olcsó történeteket, viszik a lehetőségek hírét, viszik oda, ahol ezek csak annyit érnek, amennyit valóban érnek. Se többet, se kevesebbet. Aztán visszajönnek. Csendben élnek, megdolgoznak minden fillérért, sikerért, miközben valami utánozhatatlan módon tartják a fejüket és hátukat, keményen nekifeszülve ennek a világnak, de hajlékonyan mégis.

Szeretem, amikor együtt ücsörgünk ott a padon, és megosztja velem a gondolatait, történeteit, mert ő még annyi mindent őriz, szeret és félt. És én tágra nyílt szemekkel és fülekkel figyelem őt, és irigylem. Irigylem a hovatartozásért, a gyökerekért, ezért a csakazértisért, az egyszerű elszántságért. Megtalálta a lehetőségét, ám ez nem kebelezte be őt, csupán fönntartja azért, hogy újra és újra odamehessen, ahová tartozik. És Ő pontosan tudja, hol van ez a hely. Hát hogy ne lenne irigylésre méltó.... !