A boldogság természete...

Ma elgondolkodtam kicsit a boldogság mibenlétéről. Tapasztalat szerint az ember akkor boldog, ha úgy érzi, élete sínen van, a dolgai a várakozásoknak megfelelően alakulnak, tervei sikerülnek, és minden szükséges körülmény adott a kiegyensúlyozott élethez. Ez az állapot azonban az emberek nagy részére sajnos nem jellemző. Mindig többre vágynak, mint ami éppen megadatott nekik, és azt mondják, majd akkor leszek boldog, ha meglesz az autóm, a lakásom, stb. Majd akkor leszek boldog, ha... Ha az ember megnézi a saját életét, kapásból talál olyan elemet, amit szívesen eltörölne, vagy olyan hiányt, amit szívesen betöltene. Van egy mondás, ami így szól: "Kérdezd meg magadtól, hogy boldog vagy-e, és máris nem vagy az." De miért van ez? Erre kezdtem el keresni a választ.

Szerintem az első ok magának a boldogságnak, mint fogalomnak a félreértelmezése. Az emberekben kétféleképp él a boldogság: úgy, mint valami áhított jövőbeli tökéletes állapot, illetve úgy, mint a rég elmúlt szép idők percei, amikor gyönyörű, életre szóló élményeket szereztek. A boldogság tehát jövőbeli és múltbeli kategória. Ha ez igaz, akkor az ember a jelenben sosem boldog. És valóban: kérdezz meg egy embert az után, hogy boldog-e, legjobb esetben is azt fogja válaszolni, hogy alapvetően igen, csak hát itt van még ez és ez a probléma. Az emberek egyszerűen elfelejtenek boldogok lenni a jelenben. Ez részben abból is ered, hogy egyáltalán nincsenek tudatában annak, hogy a jelen létezik.

A másik dolog a boldogság tárgya. A nyugati ember a boldogságot általában valamilyen fizikai formához köti. Számára kell, hogy legyen valami ok, ami kiváltja a boldogságérzést. Ha egy nap önfeledten, mosolygósan, energiától kicsattanva megyünk iskolába vagy a munkahelyre, megkérdezik, hogy mitől vagyunk boldogok, vagy mire ez a nagy öröm?! Mert számukra a boldogsághoz indok kell. Én viszont azt mondom, hogy a boldogság az ember alapállapota. Nem kell különösebb oknak lenni ahhoz, hogy boldogok legyünk. Oka annak lehet, ha nem vagyunk boldogok. Valami külső dolog kizökkentett minket eredendő és alapvető boldogságunkból, és most zavargunk kicsit. Ez egy nagyon fontos felfogásbeli különbség. Ugyanis ha a boldogságot külső okhoz, külső formához kötöd, akkor elfelejted, hogy a boldogság benned van; elfelejted, hogy nem a körülmények határoznak meg téged, hanem önálló létező vagy. Ez ahhoz hasonló, mint amikor valaki bemeséli magának, hogy csak az alkohol tudja felvidítani. Innentől fogva elfelejti, hogy más is szóba jöhet; elfelejt gyönyörködni a naplementében, elfelejt örülni annak, hogy él, és egészséges. A boldogságnak tehát nincs forrása. A boldogság egyszerűen csak van, mint alapállapot, mint a nulla a számegyenesen, mint a síma víztükör, mint a szűz hó. Csak az a baj, hogy miután éveken keresztül hatott ránk a külvilág, nagyon nehéz visszatérni, megtalálni ezt az eredendő boldogságot, ami ugye a jelenben létezik. Amikor azonban sikerül megélnünk a jelent, akár csúcsélmények, vagy valami más hatására, egyből észrevesszük. És akkor meglátjuk, hogy ez boldogság nem kötődik formához, vagy kiváltó okhoz. Egyszerűen ott van, sugárzik, és örömöt ad.

A harmadik ok tulajdonképp az előző folyamánya. Mivel a boldogság érzését cselekvésekhez és tárgyakhoz kötjük, folyamatos hiányérzet van jelen bennünk ezek után. Ha pl. kinézünk magunknak egy Suzukit a szalonban, egyből boldogtalanok leszünk, és azt érezzük, hogy boldogságunkat csak az adhatja vissza, ha szerzünk magunknak egyet. Tegyük fel, hogy ez sikerül. Szárnyalunk a boldogságtól, egészen addig, amíg meg nem látunk egy Porsche-t. Itt megint hiányérzet keletkezik, és az egész tortúra kezdődik előlről. Ezért nem tudjuk értékelni azt, ami van, ehelyett azon kesergünk, ami lehetne, vagy éppen azon, amink volt. Gondoljunk itt a régi szép idők típusú történetekre. Addig boldogok vagyunk, amíg a Porsche fel nem tűnik, vagyis, amíg azt hisszük, ennél jobb nem lehet. Épp ezért lehet boldog egy halász család egy rozzant kunyhóban, és boldogtalan egy kőgazdag milliomos a villájában. A boldogság tehát viszonylagos lenne? Elég bolondos feltételezés. A boldogság abszolút kategória, nem lehet mérni, nem lehet valamihez képest boldognak lenni. Ha túl sokat vágyakozunk, nem éljük meg a jelent, és elveszítjük a boldogságot. A taoista filozófia egyik alapeleme a vágyak visszafogása. Európában sajnos ezt is az "európai kockán" paszírozzák át, és abszolút módon értelmezik. Pedig szó sincs arról, hogy ne legyenek egyáltalán vágyaink. A vágyak kellenek a földi élethez, kellenek az anyagi biztonság megteremtéséhez, hiszen a vágyak előre visznek minket, és teljesítményre sarkallnak. A vágy hajt minket szerelmünk után, a vágy segít megjavítani, fejleszteni önmagunkat. Tehát mindez természetes és szükségszerű.

A probléma ott van, hogy a fene nagy várakozásban épp csak a jelent felejtjük el: gyakorlatilag elfelejtünk élni. Ezáltal pedig elzárjuk magunktól az igazi boldogság lehetőségét, ami minden ember legnagyobb vágya. Tudom, kicsit paradoxnak tűnik a helyzet, de nem nehéz rájönni a lényegre. A két dolog ugyanis tökéletesen működhet együtt. Lehetnek terveink, vágyaink, céljaink, sőt, kell is, hogy legyenek. Viszont mindeközben ne feledjük el, hogy a mostban vagyunk. A ma is gyönyörű, hisz a ma lesz a holnap tegnapja, amire majd vágyakozva emlékezünk vissza. Egyik ismerősöm mondta egyszer, hogy ő nem szereti a nosztalgiát. Akkor még nem értettem pontosan, miért is mondja ezt. Aztán rájöttem, hogy ezért; ha a múltba merengünk, nem éljük a jelent. A mostban kell boldognak lenni, most kell őrültnek lenni, most kell szeretni, most kell sírni, most kell ölelni Ő megélte a jelent, és mára már fantasztikus emlékei lehetnek. Mindeközben pedig boldog volt. Lubickolt az életben, megélte a szép és a rossz napokat egyaránt. Az eredendő boldogság jelen van életetek minden létpillanatában, függetlenül attól, hogy milyen nehézségek várnak rátok a jövőben, hogy bal lábbal keltetek-e fel, vagy sem. A problémahegyek mindenki felett tornyosulnak, de mindez csak jövő. A jelenben ott a boldogság, és csak rajtad áll, hogy kérsz-e belőle.....