Lemondás!

Míg  én  élek , addig  nehéz  lesz őt  már  elfelejteni,

a  szívemből  emlékét, s  arcának  vonását  kitépni.

Talán  majd  belehalok  én  ebbe  a  szenvedésbe,

de  még mindíg jobb mint hogy így éljek én  néküle.

Ezernyi emlék kavarog  most a foltozott szivemben,

mert most már  oly keserű  olyan  elhagyatott lettem!

Ó  én  egyetlen s  drága  teremtő  édes  Istenem!

mond  miért kellett nekem akkor őt ott  meglátnom?

Miért kellett az egész lényét a szívembe bezárnom?

Mert azóta azt a napot milliószor áldom,és átkozom!

Ó  mond  mért  nem  voltam én  akkor vak, és süket?

Mért  nem  volt  lelkemben   a  szívemben  gyülölet?

Miért nem csuktam  le akkor az átkozott  szemem?

Miért nyújtottam ki akkor én felé a reszkető kezem?

Mert  nem  maradt más nekem csak a szememben

az árva  és áruló könnyem, s egy megsárgúlt l evél,

mely a szívemben még ha gyűrötten is de tovább él!

S ezernyi  kérdés, melyre  nincs  szó,  s nincs felelet,

még  látom a messzeség ködébebe vesző  lényedet,

a távolból rám néző  csillogó gyönyörü szép szemed.

Még  látom  magam  előtt  az  édes , éltető  mosolyod,

még  érzem  a   testemet  átölelő   gyönge  két  karod.

S látom a  puha kezed mely tőlem  utoljára  elköszön,

mint  az anyjának  búcsút  intő fiú, aki talán vissza jön.

Mint  az érzés,  melyben  szeretem őt  én, és gyűlölöm,

melyben  ezerszer  magamhoz  szorítom, és  ellököm!

Ó  te  rongyos  élet  hát  én  most  itthagylak  téged  is,

boldogits  másokat  , mert r ajtam  te már  nem  segítsz.

Mert  nekem  már  csak   egy útvan, s  az   messze visz!

Ahol  meghalnak a vígasztalan vágyak, kínzó álmok is!

Ahová  elviszi  szívem  azt  az  igéző,  néma  tekintetet,

azt  a  szívem  fölött   féltve  őrzött  megsárgúlt   levelet!

Ahol a könnyező koldús többé nembánthat senkit sem,

ahol   körülveszi  széttört lelkét  az  a csöndes végtelen!

Ahol  már  nincsennek többé bántó szavak, és könnyek,

ahol  pihenhetnek  végre a megfáradt , sirdogáló lelkek!

Az  életem  csónakja  már  révbeért ,  leteszem  az  evezőt,

S  téged  csak arra  kérlek  drága  Istenem, ne  bántsad  őt!

Tárd  ki  fölé  óvó kezed , s tündöklő védő, angyali szárnyad,

hogy ne legyen árva lelke prédája,  a bántó, hideg, világnak.

Súgd  édes  álmában  fülébe  hogy ott  fogom majd várni én...

a   te  tündöklő, drága házad, csillogó,  márvány  küszöbén!

2010.11.13.19.óra.30.p.

Vida Zoltán.