Azt álmodtam....

 


Álmomban én ember voltam  s e Földön jártam,
sokszor sírtam is  nevettem is ebben a világban.
Hol a meleg nap simogatta  csókolgatta  arcom,
szelek  szárnyán szívedig  szállt  a síró  hangom.


Vagy   könny  és  bánat  rágta  reszketeg  lelkem,
mikor  zárt  ajtó  előtt  kuporgott  a koldus szívem.
Várva  azt  hogy eljöjjön az  a vigaszt hozó reggel,
mellyel téged köszönt majd kedves szerelemmel.

 
De   mikor  az  éjszaka  levette  rongyos  takaróját,
eltörte   létem,  lényem  egyetlen   ketyegő   óráját.
Megállt  az idő nem mutat többé  az  már  semmit,
mert  a  tolvaj  reggel  az  életemből mindent elvitt.

 
Nem maradt más  nekem  csak azok  az  emlékek,
mikor lelkem e földön  veled  még  ember  lehetett.
Becsukom  hát   este  újra  a  fáradt   két   szemem,
én  haza  megyek  mert  vár engem az óvó végtelen.



2011. április. 20. 21. óra 00.perc.

 

 

Vida Zoltán.