Az eset még abban az időben történt, amikor a vasúti értekezés nagyon fontos, szinte egyetlen eszköze a Morse-távíró volt.

Samuel Morse (1791-1872) - eredeti foglalkozása festő - a saját maga által alkotott    morzeábécével továbbított kódolt üzenetet 1844 május 4-én Washingtonból Baltimoreba (80 km). Első üzenete:What Hath God Wronght! - Mit alkotott az Isten!

Amikor a vasúthoz jöttem, az első szakvizsgák közé tartozott még a Távirda-vizsga.     Ehhez nemcsak a morze ábécét kellett nagyon megtanulni, hanem rengeteg gyakorlás is kellett a távírógép kezeléséhez.

Csodáltam és írígyeltem azokat az idős távírászokat, akik újságolvasás közben hallgatták a távírógép kopogását és meg tudták mondani mit üzentek, mi van a szalagon. Én pedig a szalagon levő jeleket is csak nagy hibaszázalékkal tudtam megfejteni.

Emlékszem az öreg szökdécselő János bácsira, aki éjszaka fenn feküdt a távíróasztalon és ha megszólalt a gép, a sarkát téve a billentyűre, bejelentkezett és feküdt tovább. Az üzenet végén ugyancsak a sarkával nyugtázta a vételt és pihent tovább. A távírószalag  pedig gyülekezett a padlón hatalmas kupacban. Ha éppen arrajártam rámszólt: tiszt úr, tekerje már fel azt a szalagot! Hát nem olvassa el, János bácsi? Itt van az már a fejemben - mondta.

Mire én is gyakorlott távírász lehettem volna, modernebb értekezési berendezések jöttek divatba és megszűntek a távírók.

Persze nem mindenki volt olyan tapasztalt, mint János bácsi. Voltak kezdők, zöldfülűek akik néha  áldozatul estek  a nagyok tréfáinak. Egyszer április elsején küldtek egy távíratot a kezdő távírásznak: Holnaptól a gőzmozdonyokat szénhiány miatt szalmával fűtik. A gőzmozdony után három vagon szalmával rakott kocsit kell továbbítani...stb. Tegye meg az intézkedéseket.

A távíratot a balek kétségbeesve vitte a főnökhöz, aki átlátott a szitán és megnyugtatta a távírászt, hogy ez csak átverés.

De történt komolyabb félrértés is. Abban az időben amikor még nálunk is működött a cserkészmozgalom. A távírász a következő üzenetet olvasta be a főnöknek: A 15 számú vonat végén  egy vagon cserkészt továbbítunk Győr állomásra!

Mivel a cserkészmozgalom tevékenységének támogatása nagy hangsúlyt kapott, a főnök azonnal intézkedni kezdett. A cserkészcsapatok számtalan túrázást, táborozást, dzsemborit (cserkésztalálkozót) tartottak, a főnök arra gondolt, hogy most is erről van szó.

A váróteremben éppen próbát tartó vasutas fúvószenekar vezetőjét utasította, hogy a vonat érkezésekor  álljanak a peronon, és a vonat behaladásakor  zenével fogadják az érkező cserkészeket.

Minden tökéletesen elő lett készítve a fogadásra. A vonatot az első vágányra érkeztették  (a vasutasok úgy mondják, hogy járatták be). A zenekar felsorakozott, a főnök is készült néhány üdvözlő szóval.

Szóval, a vonat fel is tűnt a Rába-híd felől. A karmester szembeállt a zenekarral. Hátamögött a vonat szép lassan húzott be az első vágányra. Nem láthatta, hogy a moz-donyvezető milyen csodálkozó arcot vág, ekkora felhajtás láttán, mert akkor már gyanús lett volna, hogy itt valami probléma van.

Amikor a vonat megállt, a karmester jelt adott (beintett) a zenekarnak. Nagyon elcsodálkozott, hogy senki nem nyúl a hangszeréhez, sőt egyik ijedtebb arcot vágott, mint a másik. Eleinte. De pár pillanat alatt az ijedtség nevetésbe, majd röhögésbe ment át. A karnester hátrafordulva  megrökönyödve látta az utolsó vagonból rácsodálkozó, röfögő sertéseket.

A főnök rettenetes haragjával már senki nem törődött, kivéve a távírászt, aki a félreértett szöveget a főnöknek továbbította.

Nem szerettem volna a bőrében lenni.