Ma a Louvre nyugatról keletre nyúló nagy A formáju épületkomplekszum.. Déli szárnya a Szajnára néz, keleten levő csúcsa  szabályos négyszöget alkot. amely aztán északon is és délen is oldalt kiszögellve  megy át  a két szélesebb szárnyba. Ezeket belülről 2-3 pavilon teszi terjedelmesebbé.

 Mind az északi mind a déli szárnyba bele van építve egy két pavilon. Gótikus stilus jegyek reneszánsz elemei a barokk és az empire sajátosságaival elegyednek, mindez a monumentalitás jegyében.  Az épülettömb fél hektárnyi területen fekszik.

A Louvre nem egyszerűen az egyik legfontosabb múzeum a világon, hanem egy modern kulturális tárgyegyüttes a párizsi metropolis szívében. A belső udvarba helyezett üvegpiramis választja el a nyüzsgő külvilágot a Louvre belsejében látható csodálatos műkincsektől.

 A Luvre muzeumának felbecsülhetetlen értékű kincseiben való gyönyörködésre napokat, heteket  kellene szánni.

A Louvre déli szárnya  egyetlen nagy galéria.. A neve Grande Galérie.

A Louvre gyűjteményei az emberi történelem és kultúra hat  évezredének emlékeit fogadják magukba. A római és a görög kultúrát 24000 műtárgy idézi fel., 1000 darabból áll egyiptomi szobrok, múmiák, egyéb leletek, a keleti régiségek száma 80000, a francia festészetet 2000 festmény képviseli, s ezt kiegészítik a külföldi művészek alkotásai.

A múzeum nyitvatartási ideje kedd kivételével mindennap 3/4 10-től délután 1/4 6-ig tart. Vasárnap a látogatás ingyenes.

A legáltalánosabb érdeklődés tárgya a Milói Vénusz,  és a Mona Lisa.

A Louvre nem csupán egy épület. A Louvre egy olyan mágikus hely, ahol már mindenki volt egyszer, anélkül, hogy valaha is betette volna oda a lábát. Már az első látogatás valami régóta ismert dolog újbóli felfedezése. A talapzaton álló Milói Vénusz, Vermeer „A csipkeverő nő” festménye, Delacroix népet vezető, megtestesült, fedetlen mellkasú szabadsága, Louis David: I. Napóleon megkoronázása. A Louvre egy képekből álló világ, és ugyanúgy hozzátartozik a képzelőerő birodalmához, mint a francia királyok uralkodási idejéhez. Hangulatok, színek, történelmi emlékek és saját történetek világa.

Álljanak egy kicsit a Leonardo Mona Lisa műve előtt mindig tömörülő, és állandó mozgásban lévő embercsoportba. Ha a képen ábrázolt hölgy valaha is hallotta volna, mi mindent mondtak róla az idők során, már rég lehervadt volna a mosolya. Nagyon furcsa volt hallani például, hogy egy 13 éves fiú meglepett hangon megjegyezte: nem gondolta volna, hogy Leonardo di Caprio színész ilyen régimódi dolgot fest. Egy másik fiú láthatóan csalódott a festmény kis mérete miatt, ráadásul saját otthoni, kacsacsőrös poszterét sokkal viccesebbnek találja. Egy úr pedig nagyon elégedett a kép restaurálásával. Marcel Duchamp bajusz-átfestésével ő ugyanis már akkor sem értett egyet.

És természetesen sok az olyan látogató, aki Dan Brown Da Vinci kód című művét olvasta. Igazán lehetséges lenne egy különleges toll segítségével üzenetet írni a híres festményt védő biztonsági üvegre, úgy, ahogy az a történetben szerepel? És hol van da Vinci Sziklás Madonna festménye, amelynek hátulján a Louvre főkurátora – erőszakos halála előtt – egy különleges kulcsot rejtett el? Aki Da Vinci kód-vezetésre jelentkezett, az könnyebben válaszol ezekre a kérdésekre.

Henri Loyrette, a Louvre igazgatója, fogcsikorgatva ugyan, de szembenézett azzal a ténnyel, hogy a Da Vinci kód házának egyik kiváló marketing eszköze. A könyv miatt idetóduló látogatókat nem minden értékbírálat nélkül „nem kultúrkörnyezetből érkezőknek” nevezi. Kulturális arrogancia vagy sem, kit zavar, ha egy múzeum egy thriller segítségével is felfedezhető?

A kormány parancsára a Louvre igazgatósága a filmforgatásokra sem mondhatott nemet, hiszen a film hatására még több látogató várható. Tom Hanks mindenesetre – a rendes nyitvatartási időn túl – filmbeli szerepe miatt kutathatott a múzeumban.

Már most annyi látogatóval büszkélkedhet a Louvre, mint semelyik más múzeum a világon. A látogató és a műalkotás közötti intim helyzet megteremtése már régóta nem lehetséges.

Már a forradalom előtt is arra ösztönzött az európai felvilágosodás egyik legeredetibb alakja, Denis Diderot (1712-1784), hogy tegyék nyilvánossá mindazt az értéket, amit a világ minden tájáról felhalmoztak a francia királyok, de főként XIV. Lajos. Denis Diderot jövőképe: egy nemzeti múzeumban, a fennkölt művészet, a színek és a harmóniák látványától világosodjanak meg a polgárok.

A 12. században a Louvre eredetileg egy gyakorlati célú építmény volt, a Szajna jobb partját védelmező dacos erődítmény. Amikor a város a 14. század második felében gyors növekedésnek indult és egy további belső falgyűrű is védte, V. Károly átépítette a várat saját rezidenciájának. A palota azonban csak a 16. századtól szolgált a francia király fő székhelyeként, amikor is II. Henrik olasz reneszánsz stílusban kibővíttette az épületet. A következő századokban a mindenkori uralkodó igényei szerint építették át a Louvre-t, leginkább hatalmas mértékben kibővítették. Amikor 1682-ben XIV. Lajos király áttette udvarát Versailles-ba, elhanyagolttá vált a létesítmény. Részben nyersfalazott építményként és tető nélkül Párizs városa vette át az épületet: a Francia Akadémia beköltözött a királyi szobákba, más épületrészeket pedig művészek használtak lakásnak vagy műteremnek. Cabaret-ek (mulatóhelyek) és árusító standok népesítették be az épület mindinkább omladozó falai közötti teret. A Louvre-nak először a forradalom adott új jelentőséget: XVI. Lajos és felesége, Marie Antoinette guillotine általi halálának évében a forradalmi kormány 1793. augusztus 10-én első ízben nyitotta meg a Louvre királyi palotájának kapuit. Ez volt Franciaország első nyilvános múzeuma.

Napóleon személyében újból uralkodó lakott a palotában. Unokaöccse, III. Napóleon fejezte be az építkezést, ekkor nyerték el a homlokzatok is mai formájukat. 1873-tól a Louvre már nem a világi hatalom központját testesítette meg. Az Elysée Palota lett a köztársaság elnökének lakóhelye.

Nagy vonzerőt gyakorolt a látogatókra, hogy a királyi szobákban tartózkodhatnak, amelyek már önmagukban is műalkotások. Egyetlen művészeti múzeum sem volt azonban olyan barátságtalan a látogatók számára, mint a Louvre. Az épület a knosszoszi palotához hasonlított. Átláthatatlan, elutasító. A középkortól kezdve minden uralkodó a saját ízlése szerint építtette át, és mindig nyugati irányban bővítették. Az elmúlt évszázad során termeket toldottak hozzá, válaszfalakat bontottak le. De az átépítések sosem adtak többet egy átmeneti fércműnél. Így a Louvre termek, folyosók, szobák patkóformájú burjánzása maradt: áttekinthetetlen volt, a funkcionalitásról nem is beszélve. A Szajna menti sétányt autóbuszok torlaszolták el, a látogatók 10 500 lépcsőfokon küzdötték fel magukat, míg megnézhették a 22 500 egymás hegyén-hátán lévő kiállítási darabot. Csak a műkincstolvajok értékelték az átláthatatlanságot.

Mígnem megérkezett Ieoh Ming Pei. Egy kínai-amerikai építész a frissen választott francia uralkodó udvarában, akit ez esetben Francois Mitterandnak hívtak. Mitterand, aki (1916-1996) szinte testi idegenkedést utálatot? érzett minden takarékoskodással kapcsolatban. Pei a modern dolgok és az egyenes vonalak csodálója. Mitterand a következő feladattal bízta meg: változtasson egy óriási, elaprózott, büszke palotát egy olyan hellyé, ahol mindenki jókedvvel andalog. Világosságot! Vigyen világosságot a sötétségbe.

Pei alapötlete olyan egyszerű volt, mint az aranymetszés. Új építésekről szó sem lehet, átépítésekről még kevésbé. Így tehát a végtelen patkóba egyfajta célkeresztet helyezett: „Ahhoz, hogy a Louvre-nek visszaadjuk eredeti formáját és méreteit, a természetes súlypontját a Cour Napoléon közepébe kell áthelyezni. Onnan egy pillantással belátható a múzeum három fontos részlege, így a látogatók könnyen tájékozódhatnak” – tanácsolta Pei építőmester az elnöknek.