Szeretek vonaton utazni.A vonat folyosóján a lehúzott ablaknál állva úgy vonul el a táj, mintha egy szélesvásznú film képei peregnének az utazó szemei előtt. Sosem tudja az ember mi lesz a következő kockán, ami egy pillanatra az övé lesz, hogy aztán olyan hirtelen tűnjön el, ahogy megjelent. Mohó tekintettel iszom az elémtáruló világ képeit.Néha valósággal megrészegülök a látványtól. Pantha rei. Talán ezt szeretem leginkább az utazásban. A sehol sem levés élményét. Vonaton ezt az élményt sok száz útitárssal oszthatom meg. Az út idejére mindannyian ebbe a különös állapotba kerülünk. A vonatunkon kívüli világ lakóira, akik vágyakozó pillantásokat vetnek az elsuhanó szerelvény felé, mindig valami felsőbbrendű büszkeséggel átitatott szánalommal tekintünk le. A szertartások miatt is kedvelem a vasutat. Az átjárók előtti vonatfüttyöt, az indulás utáni ajtócsapkodást, de mindenekelőtt a jegyvizsgálás misztikus aktusát és magát a szertartást vezető papot: a kalauzt, aki bár első pillantásra a megvetett BKV ellenőrre hasonlít, valójában sokkal magasb rendű létformát képvisel annál.

Isztambulba megérkezni már önmagában is egy szertartás. Ha egy évszázaddal korábban születek, bizonyára az Orient-expresszel érkezem Konstantinápoly pályaudvarára a Boszporusz európai partján fekvő Sirkecire. Mivel azonban abba XX. századba születtem, amely hajlamos elfeledkezni a szertartások fontosságáról miközben vonatokat szüntet meg (amit egyébként a rám ruházott szerzői hatalomnál fogva azonnali hatállyal emberiség ellenes bűntettnek nyilvánítok), kénytelen voltam Bukaresten keresztül egy román csempészbusszal utazni.-Numa, numa jeeeee!

Szívesen írnék most Isztambulról,csak nem találok rá szavakat. Ha át tudnám ölelni, most biztosan megcsókolnám ! Persze az ember mégse ölelgethet egy 15 milliós nagyvárost, ezért csak azt tudom tanácsolni: Utazzanak el! Lássanak csodát! Essenek bele!

„Isztambulban két világ találkozik: Európa és Ázsia”(i.m. Földrajzi Közhelyszótár 9. fejezet 3. zsoltár). Más szóval csak egy verébugrásnyira van Ázsia, ahol a magunkfajta utazó egy időre legalább fél lábbal kiléphet abból műanyag világból, ami felé a vén Európa halad. Odaát még szent dolog a barátság, a háború, na meg a kúrás. Odaát gyakran Megáll az Idő. Szívesen marasztalják. Úton-útfélen meghívják egy pohár teára, köré gyűlnek és élvezettel hallgatják, amint történeteket mesél.Sosem fogy ki a történetekből,hiszen látott már mindent Európát már egy ideje kerüli Idő Úr. Arrafelé nem hallgatják meg, folyton csak sürgetik. Egyetlen ázsiait sem hallottam még arról panaszkodni, hogy nincs ideje.

E kis filozófiai kitérő után eljött az idő,hogy újra felvegyem az elbeszélés fonalát és haladéktalanul visszagombolyítsam egészen a verébig. A két kontinenst elválasztó tengerszoros partján egy kikötőbakon üldögélve az ázsiai oldalt kémlelem és arra gondolok, hogy több az mint egy verébugrás. Meg aztán egy magunkfajta hátizsákos turista ne nagyon ugráljon, mert még kimegy a bokája.(Még fülemben visszhangzik szülőanyám intelme, mely 1991 nyarán, miközben a SZU az utólsókat rúgta, egy ungvári kiránduláson hangzott el hiperaktivitásomat leküzdendő: Ne ugrándozz, mert itt ha eltöröd a lábadat nem gipszelni fogják, hanem amputálni!) Szerencsére az átkelő- hajók valamivel sűrűbben járnak a két part között, mint nálunk a 6-os villamos. A vízen állandó a csúcsforgalom. Még az esti órákban is megállás nélkül kerülgetik a fürge kompok a lomha bálnaként úszó tankereket vagy vágnak utat maguknak a rozoga halászbárkák között. Az utolsók között lépek fel egy indulni készülő hajóra, a matrózok már a köteleket is eloldották és a későn érkezők egyre merészebbb ugrásokat bemutatva repülnek be a fedélzetre. Azonnal felkaptatok a félig nyitott felső fedélzetre, hogy minden érzékszervemmel élvezhessem az alig negyedórás hajóutat.

Helyet foglalok a nap végén a belvárosból hazafelé tartó ingázók között. Bámulom az egyre távolodó mecsetek kupoláit, mélyeket lélegzem a hűvös-sós tengeri levegőből, hallgatom a szemtelen sirályok rikoltozását és határozottan irigyelni kezdem a körülettem ülőket. Ez aztán az élet! Nem a 7-es busz meg a gödöllői HÉV. „Ingázok Szatymaz és Budapest között” közben arról álmodom, hogy ingázok Kadiköy és Eminönü között. Közben lassan lement a nap, elérkezett az esti ima ideje és a müezzin playbackről felharsanó kiáltozása figyelmezteti az igazhitűeket szent kötelességükre. A hajón utazó „igazhitűek” az ezanra(imára hívó szózat) ügyet sem vetve beszélgetnek, mobiltelefonálnak vagy olvassák a sporthíreket. A kívülálló számára is nyilvánvaló, hogy a török férfiak vallása mindenekelőtt a „futbol”, Mohamed csak a meccs után jön. A törökök fanatizmusa mára a stadionokba szorult vissza. Manapság bajos volna őket egy szál handzsárral a foguk között Eger várának falaira küldeni, hogy büszkén haljanak meg Allah nevéért. Talán a Beşiktaşért vagy a Galatasarayért, esetleg. A következő kikötőnél,a Haydarpaşa pu.-nál otthagyom a futballrajongó ingázókat és leszállok a hajóról.

A pályaudvar kivilágított épülete első pillantásra szokatlan. A homlokzata inkább hasonlít egy Monarchiabeli vidéki nagy- város operaházára, mint egy vasútállomásra. Egy talpalatnyi Közép-Európa a Keleten. A hasonlóság persze véletlen is lehet- ne, de nem az. A pályaudvart német mérnökök tervezték a századfordulón és szemmel láthatóan beleadtak apait-anyait, hiszen a Berlin-Bagdad vasútvonal konstantinápolyi kiinduló- pontjának épült. Bagdadba ugyan már nem indulnak vonatok, állítólag kissé rázós most arrafelé és nem csak a vasúti pálya állapota miatt; de innen indul még minden szerdán a TransAsia-expresssz 3 napos útjára Teheránba. Jómagam a kurdok lakta Délkelet-Anatólia „fővárosába” a közel 2000 km-re fekvő Diyarbakirba készülök. Ez egy 36 órás út a legendás Güney- ekspresi-vel magyarul a Dél-expresszel. A vonat persze csak számomra legendás, ígérem idővel megtudják miért, és csak azért expressz, mert így hívják. Már csak a jegyváltás van hátra, ami nem lesz egyszerű fealadat, mint azt a tucatnyi különböző irányba kígyózó sor sejteti. Ebben a reménytelen helyzetben nagy segítségére válik az utazónak, hogy a Török Államvasutak minden alkalmazottja kifogástalanul beszél törökül. Azonban akkor sem kell elkeseredni ha részünkről hiányoznának a török nyelv jelrendszerének dekódolásához szükséges ismeretek, hiszen, mint tudjuk, franciás műveltségünkre minden helyzetben bátran hagyatkozhatunk. Annál is inkább, mert a modern fogalmakat a török nyelv a franciából kölcsönözte( és szerencsére azóta sem adta vissza). Magányos utazó tehát beteszi lábát a pu.-ra (törököl gar /ejtsd:gár/) odalép a jegypénztár egyik ablaka elé(törökül gise/ejtsd:gisé) megváltja a jegyet (törökül bilet), kisétál a peronra (törökül peron) és, mint aki jól v égezte dolgát felszáll a vonatára(tren). Jómagam is így cselekedtem. Nem állítom persze, hogy egy francia azonnal magáévá tenné(Na tessék, már megint a szexen jár az eszem!) azon egyszerű axiómát, mely szerint gişe=guichet. De hát az ő helyesírásuk legyen az ő bajuk! Sze lá ví! Jut eszembe! Tudják-e melyik nyelvnek a legnehezebb a helyesírása? Székely góbék vitakoznak a kérdésről. -Az angolé, ejsz az angol írja Shakespeare s olvassa: Sékszpír.-Így ez első. Nem úgy van a’!-Vágja rá a második. -A francia írja, hogy Beumarchais s olvassa: Bomársé. Mire a harmadik:-Tévednek kendtek. A mi magyar nyelvünk a legnehezebb. Ejszen minálunk írják, hogy Porumbeni s mi olvassuk, hogy Nagygalambfalva!

Szerintem, ha Atatürk még élne és rábíznák a francia helyesírási reformot pikk-pakk megoldaná az ügyet egy török-francia szótárral.. Ilyenformán: ascanseur-asansör, coiffeur-kuaför, garçon-garson, gendarmarie-jandarma,tunnel- tünel, sympathique-sempatik, isolation-izolasyon, stb. Akinek ez nem tetszene azt lelövetné.Az Academie Francaise osztriga- zabálóit meg bezáratná Imrali börtönszigetére( a török Alcatraz) a becsületrendjeikkel együtt, aztán játsszanak Pillangót a hátralévő életükben! A franciák nehéz természetére máskülönben egy klasszikusnak mondható brit filmalkotás is felhívta már a figyelmet, melyben búsképű kóbor lovagok ügetnek keresztül a ködös Albion kies tájain, miközben a magyar népmesék dramaturgiájának megfelelően idétlen próbákat kell kiállniuk (pl. összkomfortos rekettyés vásárlása követelőző pandúrok részére), szükség esetén halaszthatatlan népbírósági teendőket látnak el, avagy kedélyes nyúl- vadászattal ütik el szabadidejüket. Szóval ezek a nemesszívű lovagok egyik-másik útjukba eső várban modortalan francia megszállókat ( ma úgy mondanánk békefenntartókat) találnak, akik mit sem tudnak a civilizáció olyan magasrendű vívmányairól, mint az ötórai tea és ez általában nem is érdekli őket; ellenben abban lelik örömüket, hogy válogatott trágárságokat- minősített esetben egy élő tehenet- vágnak hőseink fejéhez.Most pedig az imént felidézett film alkotóihoz méltó váratlan fordulattal térjünk visza történetünk elejére; no nem éppen a verébig, csak a pályudvarra.

Törökörszágban aki csak teheti busszal utazik. Sokan mégis a vonatot választják mert egyrészt némileg olcsóbb, másrészt minden vagon oldalán ott áll szép piros szabványbetűkkel a rövidítés: TCDD. Türkiye Cumhuriyeti Devlet Demiryollari vagyis Török Köztársaság Állami Vasutak. További érveket bajosan lehetne fölsorakoztatni a vonat mellett. A magunkfajta vasútbolond utazónak persze semmi sem szegheti kedvét, különösen ha arra gondol, hogy a következő két nap alatt emberléptékű sebességgel fogja keresztülszelni az országot nyugatról keletre és annak jónéhány lakójával is megismerkedhet majd. A hatszemélyes fülkében, ahová a jegyem szól még csak egy korombeli fiatal srác üldögél. Amint meglát a fülkeajtó üvegén keresztül ösztönös keleti vendégszeretettel invitál a helyemre; úgy viselkedik mintha legalábbis a házában vendégeskednék. Kíváncsi tekintettel követi minden mozdulatomat és megállás nélkül kérdez. Meglehet most lát először külföldit szemtől-szembe. Ömernek hívják és szintén Diyarbakirba utazik, a családjához. Tavaly fejezte be a középiskolát és sok millió honfitársához hasonlóan Isztambulba jött munkát keresni. Most a vasúti büfében dolgozik. -Odahaza nincs munka? -kérdem tőle. -Munka az van, csak pénz nincs.-válaszolja mosolyogva. -Kurd vagy? -kérdezem, inkább csak azért, hogy megbizonyosodjak arról, amit a törökökénél egy árnyalattal sötétebb bőre már amúgy is sejtet.-Igen, kurd. Itt az alkalom, hogy kipróbáljam kétszavas kurd szókincsemet: -Rodzsbás! Csavóni?-Jó napot! Hogy vagy? Csalódottan veszem tudomásul, hogy egy árva szót sem ért. Ilyen rossz lenne a kiejtésem? Vagy talán nem is kurdul van az a két szó, amit agykérgem azon zugából kapartam hirtelen elő, amire a „Majd csak jó lesz egyszer valamire haszontalan ismeretek és kihalófélben lévő nyelvek szavai” feliratot ragasztották és olyan dolgokat találok benne időnként, mint például Kelet- Timor fővárosa(Dili), Nagy Sándor lovának neve(Bukephalosz), vagy a következő észt mondat:Mulle meeldivad eestlased!- -Szeretem az észteket!. Más szóval olyan ismeretek, melyek birtokában felemelt fővel halhatunk éhen, miközben marha büszkék vagyunk a tudásunkra. Az Ömerrel való társalgás különben is kimerítette a török szókincsemet és kezdek megbarátkozni a gondolattal, hogy az út hátralévő részében majd jó nagyokat hallgatunk együtt, mint a két bölcs rabbi a vonaton.(„Én is egy bölcs rabbi vagyok. Ő is egy bölcs rabbi. Én is tudok mindent.Ő is tud mindent.Akkor meg minek beszél- gessünk?”) Szerencsére megérkezik alkalmi tolmácsom új útitársunk személyében, aki 4 éves amerikai tanulmányok után nemrégiben érkezett haza. Murat a halbiológus idős apjával együtt Eskişehirbe utazik, ahová már az éjszaka közepén megérkezünk, ki kell hát használnom azt a rövid időt, amíg együtt utazunk. Először is közös erővel kiszedjük kurd barátunkból,hogy miert nem ért kurdul. Mint rövidesen kiderül én kurmandzsi dialektusban beszéltem, ő viszont csak a zaza dialektust érti. Így tanuljon az ember idegen nyelveket! Ezután csatlakozik még hozzánk egy újabb útitárs, egy ankarai mérnök hallgató. A vonat pontosan indul. Szívemet melengetik az ismerős szertartások: a kalauz sípol, a szerelvény meglódul, vad ajtócsapkodás, sietős léptek zaja a peronon, Allah nevének gyakori emlegetése-legkevésbé sem dicsőítő hangnemben, majd újabb ajtócsapkodás hogy végül az ütemes zakatolás kíséretében kigördüljünk az anatóliai éjszakába. Egymás után hagyjuk el az unalmas elővárosi állomásokat. Az egyik megállónál maga a Mikulás telepszik le körünkbe.Már meg sem lepődöm. Vonaton utazva mindennaposak az efféle csodák! Gyanús ugyan, hogy csak 1,50 magas és a piros sapka helyett az idős török muzulmánok jellegzetes viselete a szorosan a fejre simuló kötöttsapka van rajta, de hát mondjuk ő egy multi- -kulturális Mikulás és különben is a dús fehér szakálla csalhatatlanul rá vall. Kulturális missziómat teljesítendő, most el kell mondjam, hogy a Mikulás hazája valójában Törökország és nem Lappföld. Remélem 18 éven aluliak nem olvassák ezt az írást; nincs szándékomban durván összetörni az illúzióikat. Sajnos az ártatlan gyermekek hiszékenységére építve évtizedek óta a lappföldi Mikulás-maffia tartja ellenőrzése alatt immár az egész karácsonyi ünnepkört átfogó Mikulás/Santa Claus bizniszt, mely a rénszarvastenyésztés és az áfonyagyűjtés mellett egyre jelentősebb arányban járul hozzá a lappföldi GDP-hez.(Tessék csak megnézni a Rovaniemi-kartell luxusvilláit Helsinki kertvárosaiban!) A valóság ezzel szemben az, hogy Szent Miklós a mai Törökország területén, a Földközi-tenger partján fekvő Myra városának volt a püspöke valamikor az V. században. Egy tengerparti Mikulás! Micsoda távlatokat nyitna egy történelmi igazságtétel! Semmi rénszarvasszán meg téli bunda; inkább napfény, tengerpart, bikinis csajok, Mikulás fecskében, Sex on the beach…Oh,yeah! Törökül különben Nöel Babának-Karácsony Apónak hívják a Mikulást. (Már megint a francia kapcsolat!)A mi nagyszakállú Nöel Babánk nyugdíjas katonatiszt, valami gyógy- kezelésről tart hazafelé Diyarbakirba. Amint meghallja, hogy én is oda utazom és nem ismerek ott senkit azonnal felajánlja a segítségét, mondván lakjak nála. Udvariasan elhárítom a nemes gesztust, jól tudván azt, hogy Keleten a vendégnek kötelezettségei is vannak; nevezetesen hagyni kell hogy vendéglátói kényeztessék(Ugye ismerős? Fogyasszon még a kedves vendég!!!-Bíztat a háziasszony háta mögött egy kibiztosított sodrófával.) Ezenkívül mindenben a vendéglátóira kell bíznia magát.(Csak semmi magányos kóborlás a városban. Még el talál veszni a kedves vendég!) Lassan mindegyikünk megtalálja a helyét. A két öreg csendesen beszélget, az ankarai egyetemista a könyvébe mélyed, Ömer a kurd fiú változatlanul engem bámul, miközben Murattal az amerikába szakadt halbiológussal beszélgetek. Elmeséli, hogy él a Fekete-tengerben egy halfaj, a szardínia méretű hamsi, amely óriási rajokban járja tengert. A török halászok rendszeresen zsákmányolják, viszont egyes éveken egyszerűen eltűnik az összes hamsi, mintha a föld(vagy inkább a tenger) nyelte volna el őket. Senki sem tudja mi lesz velük. A rákövetkező éven aztán ismét hatalmas rajokban bukkannak fel. A hamsik rejtélye, meg a vonat zakatolása szinte misztikus hangulatot teremtett a félhomályos fülkében, na meg ott volt a Mikulás is; már csak a bolgár kalauz hiányzott. Murat egyszer csak félbeszakítja a halas mesét s megkérdi: -Te mondd csak, normális az, hogy ilyen lassan megyünk?Én már évek óta nem utaztam vonattal, de mintha túl lassan mennénk?

Lehúzom az ablakot és kinézek. –Az még rendben van, hogy lassan megyünk. Na de visszafelé?!! Ki tudja mióta haladunk már alattomos lassúsággal hátrafelé, anélkül, hogy feltűnt volna! Pár percig lopakodunk még az előírt menet- iránynak háttal, aztán megállunk. Vagy fél órát állhattunk a semmi közepén majd minden magyarázat nélkül újra elindulunk, ezúttal már a helyes irányba, kelet felé. A vagonunkon elégedett morajlás hömpölygött tova. Pedig lelki szemeimmel már hallottam a masiniszta ordítását(De jó kis képzavar!), amint a feldühödött utazóközönség meglincseli. Sejtelmem sincs, hogy miért tolattunk vissza, de tény hogy alig egy évvel később ezen a szakaszon siklott ki az Ankarából Isztambulba tartó szuperexpressz. Mielőtt még valami TGV-re gondolnak elárulom, hogy ez is csak azért volt szuperexpressz, mert valami nagyokos direktor rácsapott a mozdonyvezető hátára, hogy aszongya: Ide hallgass Ali! Csinálunk mi itten egy szuperexpresszt mert már mindenkinek van, csak nekünk nincs. Te ne törődj semmivel, csak toljad neki! Majd mi tartjuk a hátunkat. Ali megvonta a vállát, talán még egy koránidézetekkel kidekorált zöld pántot is fölkötött a homlokára, mint a palesztin öngyilkos merénylők, aztán addig tolta neki, amíg ki nem egyenesítette a muzeális értékű vasúti pálya egyik kisívű kanyarulatát. A mi vonatunk utasai a kis közjáték után újból nyugalmi állapotba kerültek, már a Mikulás bácsi is elszenderült, mikor megcsörrent Murat apjának a telefonja. Miközben beszélt egyre izgatottabb lett, a fülkében mindenki rászegezte tekintetét és feszült várakozással hallgatták, ahogy az öreg beszél. A deprem szót többször is elismételte, de a jelentését akkor még nem tudtam. Murat persze készségesen fordított. A papának a rokonok telefonáltak, mert egy fél órával ezelőtt földrengés volt Eskişehirben!!! Hirtelen bevillantak az 1999-es nagy török földrengés képei, amikor tízezrek haltak meg nem messze innét. Szerencsére ez a mostani inkább csak ijedtséget okozott, mint károkat. Mindenki észlelte a földmozgást és a legrosszabbtól tartva kiszaladtak a házakból. Ennyi. Egy rövid időre mindegyikünk magába mélyedt. Lehetett volna rosszabb is. Az egyetemista srác ezalatt rendíthetetlen nyugalommal olvasta tovább a könyvét, amit inkább regénynek néztem, mintsem tankönyvnek. Fél szemmel megláttam az aktuális fejezet címét: Yabanci bir şehirde. Hiszen ezt értem! Idegen a városban. Hirtelen közveszélyesen büszke lettem a töröktudásomra. Elkértem a könyvet, hogy megmutassam a fejezet címét a többieknek, aztán büszkén kijelentettem: Yabanci bir trende. Idegen a vonaton. A hatás nem maradt el. Mindenki elnevette magát és megdícsért, hogy milyen jól tudok törökül. Murat szólt, hogy kimegy a folyosóra elszívni egy cigit, az iménti ijedtségre. Vele tartok egy kis friss levegőt szívni. Szinte minden ablaknál állnak már és cigiznek. Hátraküzdjük magunkat a vagon végébe az egyetlen szabad ablakhoz. Az átjárót elképesztő méretű csomagok torlaszolják el: szorosan átkötött kartondobozok és órási műanyag szatyrok. Már korábbi útjaimon is feltűnt, hogy a törökök nem szívbajosak, ha valamit el akarnak szállítani. Saját szememmel láttam egy kisváros-ha jól emlékszem Midyat- buszmegállójában, amint egy méretes hűtőszekrényt tuszkoltak be a busz csomagtartójába az utasok, miközben a sofőr a haját tépte. Aztán kapott néhány színes papírszeletet Atatürk képmásával és hajtépés helyett, inkább azokat számolta. Biztosan nagy rajongója lehetett a modern Törökország atyjának. A tárgyra!!!(a szerk.) Lehúzzuk ütközésig az ablakot. Murat szótlanul rágyújt. Közben átadom magam annak az utánozhatatlan élvezetnek, amit csakis egy lehúzott vonatablak nyújthat. Kihajolok a hűvös októberi éjszakába és beszélgetek a széllel. Vagy inkább hallgatom. Pillanatok alatt módosult tudatállapotba kerülök. Már szinte hallom a dalt: „Nagy utazás…Kedvem lenne hangosan énekelni. Verekedni viszont nincs kedvem, így inkább tovább hallgatok. Amelyik vonatnak nem lehet lehúzni az ablakát( az élhetetlen Euroamerikában sajnos egyre több ilyen van) szerintem nem is érdemli meg a vonat nevet. A fejlett Nyugat dollármilliárdokat pazarol arra, hogy polgárai számára minél sterilebb és unalmasabb életet teremtsen. A kockázattal együtt az egyszerű mindennapi élvezeteket is kivonják az életünkből. Koffeinmentes kávé, alkoholmentes sör, cukormentes kóla. Erre mondta az egyik legnagyobb XX. századi magyar filozófus, kinek nevét nem jegyzik az annalesek, hogy „A cukormentes kóla csak olyan, mint a meleg sör, meg a száraz p*na. Semmire se jó!” Ahogy végignézek a sötét szerelvényen csak a parázsló cigarettavégeket látom. Mire gondolnak vajon a cigaretták túlsó végén lévő emberek? Nem felejthetem el, hogy Diyarbakirba tartunk, a kurd felkelés egyik központjába, ahol 5 éve még tankok járőröztek az utcán és minden éjjel kijárási tilalom volt. Aki rossz helyen nyitotta ki a száját azt elnyelte a föld. Más magyarázat nincs az eltűnésükre, hiszen a török rendőrség nem gyilkol meg senkit.

Legfőbb ideje, hogy elmondjam mitől legendás számomra vonatunk, a Güney-expressz. Yilmaz Güney, a világhírű kurd rendező a 80-as évek elején politikai fogolyként börtönben ült. Fogsága alatt szabadlábon lévő rendezőasszisztensének segítségével kezdte el forgatni Yol című filmjét. Miután kiengedték párizsi emigrációban fejezte be a munkát , ami 1982-ben első török filmként elvitte Cannes-ban az Aranypálmát. Törökországban a cenzúra betiltotta és csak 1999-ben mutatták be először, telt házzal. Már a film címébe is beleszerettem. Egyszerű mégis sokatmondó: Yol- magyarul Út. Öt kurd rab útját meséli el, akik rövid eltávozást kapnak a börtönből,hogy meglátogassák a családjukat Ezzel a vonattal indultak haza Kurdisztánba. Pont így álldogáltak az emberek az ablaknál, szívták a cigarettát, beszélgettek a széllel. Annyi különbséggel, hogy akkor még gépkarabéllyal hadonászó katonák ellenőrizték a vonatot. Éjfél után érkeztünk Eskişehirbe. Innentől kezdve Muraték nélkül folytatjuk az utat. A Güney-expressz a menetrend szerint csak másnap reggel ér Ankarába, ezért közös erővel éjszakai üzemmódba helyezzük a lehajtható fekhelyeket és hagyjuk, hogy a vonat zakatolása álomba ringasson. Már világos van mikor a török fővárosba érkezünk. Ömer elmagyarázza, hogy itt legalább fél órát áll a vonat, így van időnk mosakodni, vizet meg ennivalót venni. Most van módom először nappali világosságban szemügyre venni a vonatunkat. A szerelvény nem túl hosszú, összesen 6 piros-sötétkék színű vagont számoltam meg. A hálókocsikon kívül két ülőhelyes vagont is kapcsoltak a piros dízelmozdony mögé. Utasaik -mondjuk így- az agrárproletariátus soraiból kerülnek ki.(Elvégre külföldön nem parasztozhatunk le senkit!) Hogy bírják ki ezt a hosszú utat ülve? Igaz, kevesen utaznak a végállomásig. Új útitársunk is - kinek nevére nem emlékszem, nevezzük mondjuk Musztafának-csak a következő nagyobb városig tart velünk. Tipikus török kispolgárra vallmegjelenése: vékony kötöttpulóver, kék zakó, gondosan ápolt bajusz és a zakója zsebéből kikandikáló elmaradhatatlan accessoire a mobil- telefon. A törökök irigylésre méltó nyelvi leleménnyel saját szót alkottak a mobilra. Zsebtelefonnak hívják, ami törökül így hangzik: cep telefon, röviden cep(ejtsd: dzsep). (A zseb is egyike a pár ezer közös gyökerű szavunknak!) Musztafa élénk társalgásba kezd Nöel Babával. Igyekszem kitalálni miről beszélhetnek. Sokszor hallom a devlet szót, ami államot jelent. Talán a politikusokat szidják? Aztán kiderül az öregúrról, hogy haci, azaz olyasvalaki, aki már teljesítette a mekkai zarándoklatot. Részt vett a Koreai-háborúban is a török ENSZ-csapatok oldalán. Búcsúzáskor Musztafa az idős embereknek kijáró tisztelet jeléül kétoldalról arcon csókolja az öreget.

Mióta elhagytuk Ankarát az Anatóliai-fennsíkon kanyarog velünk a Güney-expressz. A kanyargás szó szerint értendő. Rossz nyelvek szerint a századelőn a vasútvonalat építő német céget amatőr módon a lefektetett sínpár hossza szerint fizették. A németek aztán ha megláttak egy dombot a pálya vonalában, inkább megkerülték mintsem, hogy átvágják, mondván hadd csörögjön a kassza. A lehúzott ablaknál állva gyönyörködök a tájban és élvezem a napsütést. Ömer is ott áll mellettem szótlanul. Kitűnően megértjük egymást. A közép- európai tájhoz szokott szememnek szokatlan a látvany. Kopár, sziklás dombok uralják a tájat ameddig csak ellátni. A vidék egészen ritkán lakott. Az emberi tevékenység sokkal kevésbé formálta át a tájat, mint Európában. Kevés hely van pedig a világon, ahol ilyen hosszú ideje alakítja a tájat az ember. Itt tárták fel a régészek, a legősibb állandó település Çatal Höyük maradványait. Çatal Höyükben már 8000 évvel ezelőtt egyszerű lapostetős vályogházakat építettek a földművelésből élő lakók. Minden bizonnyal vidáman és gondtalanul folyhatott itt az élet, eltekintve attól az apróságtól, hogy a lakóházak megközelítésének problémájával a korabeli tudomány képtelen volt megbirkózni. (Hasonló lehetett a helyzet ahhoz, mint amikor a Tanú című filmben szocialista rohammunkábán újjáépítik Pelikán gátőr leégett házát:-Szép lesz, Virág elvtárs, szép lesz. Na de se ajtó, se ablak ?!!) Hogy átvészeljék az ajtó feltalálásáig hátralévő pár ezer évet egy ideiglenes kényszermegoldást alkalmaztak. A házakba a tetőre vágott nyíláson keresztül egy létra segíségével lehetett bejutni. Ennek ismeretében nem meglepő, hogy a csontleletek tanúsága szerint Çatal Höyük lakóinak körében feltűnően magas volt a combnyaktörést szenvedettek aránya. (Elképzelem, ha valaki meg akart szabadulni az anyósától, egyszerűen odaszólt neki: -Anyuka! Menjen csak ki a ház elé és nézze meg, hogy ott vagyok-e!)

Egymás után hagyjuk el a nyárfaligetekkel körülvett kisebb nagyobb falvakat. A gyerekek fáradhatatlanul integetnek a vonat után. A házak udvarán nagy halmokban tornyosul a száradó biomassza, melyet előzőleg gondos-és láthatóan nem túl finnyás- asszonykezek formáltak a kívánt tégla vagy lepény alakra. A tezek, a szárított tehéntrágya fontos tüzelőanyag ezen a fában szegény vidéken. Az alternatív energiaforrások hasznosítása terén már készen is áll Törökország az EU csatlakozásra. Ha már így a témánál vagyunk essünk túl azon, ami ilyen hosszú út során elkerülhetetlen és tegyünk egy kétbetűs kitérőt abba a helyiségbe, ahová még a szultán is egyedül jár. Mély lélegzetet veszek hát és benyitok a mellékhelyiségbe, ahol a Törökországban elterjedt ún. guggolós illemhely fogad, mely berendezés ellen normális esetben semmi kifogásom nincs, lévén sokkal higiénikusabb az általunk használt angolvécénél. Feltéve, hogy nyugalomban van, vagy legfeljebb egyenes vonalú egyenletes mozgást végez! A vonat azonban egyfolytában mozog, rázkódik ezért a versenyző hiába céloz gondosan a lyuk közepébe, testének kimeneti nyílását egy képzeletbeli függőleges vonallal összekötve a budi kimeneti nyílását képező kör középpontjával, ha a vonat hirtelen kilengésére a versenyző teste a tehetetlenség newtoni törvényének engedelmeskedve az ellenkező irányba tér ki, körön kívüli találatot eredményezve. Egyszóval a budi körbe volt szarva! Próbát teszek a következő vagonban. Itt is egy kupac biomassza fogad. Nem is értem, miért vártam mást, hiszen a fizika törvényei egy kocsival arrébb is érvényesek. Gyorsan kifordulok a helyiségből, mielőtt a gyomrom fordul ki. A képzeletükre bízom, hogyan sikerült elintézni folyó ügyeimet, viszont megragadom az alkalmat, hogy eloszlassam azt a magunkfajta hátizsákos utazókról terjesztett rosszindulatú pletykát, mely szerint mi örömünket leljük a koszban és az igénytelenségben, ezért alszunk 5 dolláros szállodákban, utazunk koszos teherautók platóján vagy eszünk utcai kifőzdékben. Nos, tévednek! Egyszerűen arról van szó, hogy minket az élményeink tartanak életben és ezekért az élményekért több áldozatra vagyunk hajlandóak, mint az átlagturista. Törökországnál maradva, ha van 200 ezer forintom azt elkölthetem akár négy nap alatt is Isztambulban mondjuk a Four Seasons szállóban lakva, ahol esténként szőke orosz callgirlök nyalogatnak a jacuzziban vagy beoszthatom az összeget egy hónapra, mialatt bejárom az egész országot. Találják ki melyiket választanám!

Kayseri városához közeledve feltűnik az Erciyes-dagi hatalmas tömege. A szabálytalan kúp alakú hegy hóborította lejtői közel 4000 méteres magasságig nyúlnak fel. (Felőlem, akár az égig is érhet, mivel éppen vastag felhőréteg takarja a csúcsrégiót.) Az Erciyes valójában egy sokezer éve kialudt vulkán.”Bár sosem lehet tudni.” A város határában kődobáló gyerekek bandája intéz váratlan támadást ellenünk. A vagonok oldalán vészjóslóan koppannak a kövek. Szerencsére ez volt az egyetlen ilyen eset az egész út alatt, vidéken mindig barátságosan integetnek a gyerekek, de gyakran még a felnőttek is! Kayseri az egyetlen nagyváros többszáz kilométeren keresztül. Útközben sosem hallott nevű állomásokon időzünk. Mindig elolvasom hangosan a város nevét az állomásépület oldalán: Yenifakilli, Himmetdede, Yerköy, Sariköy, Kalkancik… Számomra az ismeretlen földrajzi nevek különös vonzerővel bírnak. Két utazás között, mialatt hűséges hátizsákom elhagyott szeretőként búsul a szobám sarkában, gyakran nézegetem a térképeimet vagy az atlaszt különös nevekre vadászva. Mennyi mindent elárulhatnak az ott lakók lelkéről, gondolkodásmódjáról vagy a hely történelméről a földrajzi nevek! Nomen est omen!-Ahogy latintanár ismerősöm mondaná. Egy dél-amerikai térképről például simán össze lehetne állítani a Szentek lexikonát, vagy a Ki kicsoda a katolikus egyházban című művet. Kedvencem mégis Észak-Amerika, ahol a vadnyugat meghódítása idején igencsak szabadjára engedték képzeletüket a telepesek. Egyszer kinéztem magamnak egy klassz kis útvonalat a Missisippitől a Sziklás-hegységig, ami Hannibal-ból indul és Denverbe érkezik a következő településeken át: Troy, Seneca, Washington(nem a D.C.), Lebanon, Bird City, Last Chance és Strasburg. Ha majd egyszer kapok vízumot végigutazom rajta stoppal, minden városban betérek az ivóba és elbeszélgetek a helyi erőkkel vajon tudják-e honnan kapta a nevét városuk. Ez lesz az én 66-os utam. A kedvencem mégis örökre az új-mexikói Truth or Consequences marad.

Második vonaton töltött éjszakámból nem emlékszem semmire. Aludtam, mint egy zsák krumpli.(Krump! Krump!) Egyszer riadtam csak föl, egy hatalmas csattanásra, de miután kinéztem az ablakon, láttam,hogy az éjszakai égbolton ragyognak a csillagok, ha meg nem az ég szakadt le, akkor nyugodtan alhatok tovább. Hajnali szürkületben értünk Elazig pályaudvarára. A szomszádos vágányon egy tankokat szállító szerelvény áll. Minden vagon előtt egy állig felfegyverzett katona őrködik. Mit keresnek ezek itt? Tudtommal már 4 éve béke van Kurdisztánban. Na persze akadhatnak a hegyekben olyan pesmergák(kurd felkelők), akiknek nem szólt senki. Virradatkor látom, hogy teljesen megváltozott körülöttünk a táj. Az éjjel átkeltünk a Toros-hegység 3000 méter magas ormai között s még mindig a vad hegyvidéken haladunk. A vidék teljesen lakatlan. A Güney-expressz egy mély szurdok oldalában kanyarog, ahol szinte megállás nélkül követik egymást a rövid alagutak. Már káprázik a szemem a sötét-világos váltakozásától.Még pulóverben is embertelen hideg van. Hiába kelt már rég fel a nap, még nem értek el sugarai a szűk kanyon mélyére. Egy éles kanyarban veszem észre, hogy immár két mozdony húzza a szerelvényt. A másodikat biztosan az éjjel kapcsolták hozzánk(ez lehetett a csattanás), hogy segítsen leküzdeni a hegyi szakasz emelkedőit. Páratlan színjátéknak lehetünk tanúi Ömerrel, ahogy a nap egyre feljebb kúszik az égbolton és a sugarai megvilágítják a kanyon sötét bazaltszikláit. Sajnálom itthagyni ezt az élettelen hegyi világot, mikor vonatunk néhány óra múlva kiér az alig hullámzó unalmas síkvidékre. Már csak néhány óra választ el minket Diyarbakirtól. Nöel Baba is egyre élénkebb lesz, ahogy szülővárosához közeledünk. Büszkén mutatja, hogy milyen jó földek vannak errefelé. Egy kunsági paraszt szerintem elsírná magát, ha meglátná ezt a sovány, köves földet, ezek meg még büszkék is rá ! Bár kétségtelenül terem rajta ez az. Így október elején éppen gyapotot szednek. Ameddig a szem ellát gyapotföldek fehérlenek. Mintha hópelyhek borítanák be a tájat, közben közel 30 fok van. Egész családok -gyerekek is- hatalmas tarisznyákkal nyakukban tépkedik a gyapotszálakat. A vidék másik híres terméke a görögdinnye. Úgy látszik ide később ér el a Lőrinc, mert még ilyenkor is terem a dinnye. Rövid megállót tartunk egy kis faluban, hogy elengedjünk egy tehervonatot, ezalatt néhány suhanc elrohan a szemközti dinnyeföldre, hogy pár perc múlva hatalmas görögdinnyékkel térjenek vissza. Diyarbakir vasútállomására 3 órás késéssel érkezunk. Elbúcsúzom a Mikulástól, majd Ömerrel-aki felajánlotta, hogy elkísér az óvárosig- átverekedjuk magunkat az utasok fogadására érkezett rokonok gyűrűjén és kilépünk az utcára. Fura érzés újra szilárd talajon járni. A kétnapos vonatozás hatására még kissé imbolygó léptekkel indulok a város felfedezésére.