2007 jan 02-03 Budapest – Istambul – Bombay

Valami nagyon korán reggel indult a gépünk a reptérről, kicsit húzós éjszakai pakolás után, én konkrétan nem aludtam egy percet sem, azt gondoltam reggel majd átgondolom, mi minden kell még a zsákba, de értelemes gondolatom nem volt, csak valami szürke massza az agyban és az a kommandó visszhangzott a fejemben, mint Rejtő végképp dehidaratált légionáriusainak a sivatagban: menni kell, mindegy hova, mindegy miért, menni kell. Történt, hogy előző nap még egy másik országban voltunk s kicsit zűrös lett az elindulás.

Szóval.

Reptér.

Igazából szeretem azt a pillanatot amikor visszaveszem a cipőmet és az övemet az utolsó security check után, no nem csak a megnövekedett komfortérzet miatt, hanem mert innét teljesen felesleges már aggódnom azon mi maradt otthon, a reptér duty free területén kívűl, hiszen ami odaát van, az már ott is marad, nem kell rágódni többet a bizonyára otthon hagyott dolgok listáján s buta szállítmányozott háziállatként belesüllyedhetek egy fotelbe, várva azt, hogy csomagként elszállítsanak A-pontból B-be, pont mint a hátizsákomat. Ugyanúgy fel vagyunk cimkézve, az egyetlen kis különbség, hogy tőlünk valaki megkérdi menet közben, hogy: beer or red wine Sir?

Szeretem ezt a kis különbséget.

Szóval jó ez a kis légüres tér, holtpont a szabadesés előtt, várakozás a gét námber 24-re . Jó utazó ilyenkor előveszi a jegyzeteit, a japán túrista a megnézi megvan e minden tekercs tartalék filmje (hülye példa, ki használ már filmet manapság?, meg el ne felejtsem később megvédeni a japán túristákat, már csak a jó és a rossz megbomlott kozmikus egyensúlya miatt is) én azt néztem meg mennyiben van a sör a vámmentesben, bár inkább jegyzeteim lettek volna... A Turkish Airlines (Türk Hava Yollari) tette a dolgát, jól dolgozott, semmi késés, és tényleg adtak volna sört ha kérek, de nem mertem, mert mentális állapotomat tekintve még vizet is csak mértékkel fogyasztottam. Istambulban várni kellett egy röpke 6 órát a csatlakozásra a már ismert súlytalanságban a duty freeben, amit periodikus rakiya kostolással és egy a DVD bolt kirakatában valami bugyuta film megtekintésével töltöttünk. A lét elviselhetetlen könnyűsége. Most inkább mégsem mesélem el a film tartalmát. Volt benne esküvő, bolond, pisztoly, halál, jó csaj, lúzer és szimpatikus főhős, hopp és kopp. Mind török. Kellett a Raki hozzá, a konzumcsaj már szó nélkül töltött.

Aztán még egyszer utuljára megvizsgálták a cipőmet, és azt hittem lebukok a tömegpusztító fegyverrel, de nem. Talán azóta is az X-ray gépüket fertőtlenítik. Aztán ismét egy gép, a fedélzeten kaptunk szemellenzőt, fogkefét, fogkrémet és a két legszarabb ülést, az utóbbiakat gyorsan elcseréltük egy négyüléses sorra középen, hogy aludni is lehessen.

Akklimatizációs gyakorlat végett már Indiai jellegű kaját szolgáltak fel, nem is értettem, ilyen csípős mellett mellet mi értelme a fogkefének, nem hiszem, hogy baktérium életben maradt volna a számban. Ja, de Turk Hava Yollari mindenek felett: amire számítottam bejött: adtak takarót a repülőn alváshoz (a nyugodt utas a jó utas) amit eltettünk jól, mert kell az ugye majd a gyanús indiai fekhelyekhez. Elloptuk magyarul. A kiszálláskor egy idős, ősz holland hölggyel beszélgettünk (gurunak nevezném, csak nem tudom a szó női megfelelőjét), aki sokadszor jön már Indiába, emlékszem mit mondott: „the first sight of India at the airport is the significant smell, the smell of piss, smell of shit and spices”

Bombay reggel fél 5. Reptér.

A nagy Indiai népi játékkal kezdjük, mindenféle értelmetlen papírok kitöltésével, pont ugyanazokat íratták le velünk egy papírra, amit már a vízumkérelemkor is leírtam már három példányban, szülhely, szüldátum, cím, túrist, vízanámber, détofissjú, détofekszpájeri, pásszportnámber, détofvízaissjú ésatöbbi, az út folyamán ezt annyiszor kérték tőlünk, hogy jótanácsnak azt tudom ajánlani, hogy vagy készítsen az ember az első bodegában egy pecsétet az összes adattal, vagy szórakoztassa magát a különböző helyeken különböző vicces címmel és névvel való bejelentkezéssel mint azt mi is tettük. Nem kell aggódni, ha épp tudnak is olvasni a szállodások akkor azt is leginkább hindi nyelven. Az itt kitöltött papírokat gondosan lepecsételtettük, megőriztük, ahogy mondták, és soha senki nem kérte többé őket persze.

Szóval reptér. Még a csomagjaink is megjöttek, s a zsákom csatjait sem törték össze, pedig olyat szoktak, Turk Hava Yollari rulez. A kijárat felé, már megcsapott a meleg és a fent említett illat keverék, s furák voltak egy nemzetközi reptéren a köpködés elkerülésére kérő táblák is. Mindegy. Vettünk rupiát, hogy ne legyen tisztán felvágás amikor alkuszunk valamire s nekiugrottunk a kijárati ajtónak. A Lonely Planet (továbbiakban LP) és mások jegyzetei alapján itt három opció van, 400 rupi a taxi, feléért a prepaid taxi, vagy keres az ember buszt. A város még eléggé ébredezett, az emberek is, így alig tízen ajánlottak ezt-azt a buszmegállóig, kólát, taxit, spanglit. Ja, később egy alkalmi ismeretség mondata, hogy van HÉV a reptérről a belvárosba olyan alacsony áron, amit most ide nem merek leírni. A busz valami 62 rupi volt kettőnknek csomagostúl amit eleinte sokaltam, de akkor már nem amikor majd egy órát zötyögött velünk a városban, meleg volt, tiszta volt még a zsákom és aludtam is valamicskét a gépen (Turk Hava Yollari rulez!) [ 1 rupi ~ 4.30 HUF ]

A buszon is volt ne köpködj tábla, de itt már szerintem vagy nem tudtak olvasni

a népek, vagy a tábla vicc. Mindenki –a kaller is- valami pirosat rág és köpköd - mint később kiderült bétel diót. Eléggé feldobhattuk a napjukat, mert mindenki minket bámult, mi meg vissza, pont mint az állatkertben, csak annyi különbséggel, hogy a gorilla ritkán mosolyog vissza és még ritkábban vesz buszjegyet. Kicsit aggódtam, hogy valami titkos klónozási kísérlet közepébe csöppentünk, mert mindenki pont ugyanúgy nézett ki: 165 centi, szürke szövetnadrág, világos rövidujjú ing, sötét bőr, fekete haj és fekete (bámuló) szemek, homlokon piros pötty hozzá lazán letaposott strandpapucs. Némi változatosságban reménykedve elkezdtem kifelé tekintgetni, az utcakép váltakozott az „itt nem szívesen szállnék most le” és az „itt még a busz sem mer megállni” kategóriák közt. Összeesküvés elméletemet alátámasztandó az utcán az ember hajtotta/vontatta/tolta akármik mellett összesen három féle járművet tudtam megkülönböztetni: van a kisbusz, mint a miénk is, rácsokkal, hiányos ablakzattal s a megengedett utasszám kétszeresével és egy az ülésen lótuszülésben ülő sofőrrel (a gázon féltégla), van a nagy fehér autó (leginkább taxi) az ötvenes évek gengszterfilmjeiből, és az un. motorriksa. Ez egy igen érdekes háromkerekű szerkezet, elől vannak a hangszórók (nem véletlenül írom elsőként, nagyság szerint megyek), a sofőr és esetleg pár utas az egyetlen ülésen valamint a gondosan befelé hajtogatott visszapillantók (indiai sofőr elvből nem néz hátra, legfeljebb az utasokra) valamint a kormányzáshoz és a technika üzemeltetéséhez szükséges elengedhetetlen berendezések, ugymint lehetőleg egy fél négyzetméteres Ganésha (szerencsét hozó elefántfejű isten, Shiva gyermeke) poszter, csengők, fityegők, kis házioltár s egy taxióra, persze dísznek, eleinte azt hittem wireless, de nem, csak a hülye turisták megtévesztését szolgálja. Hátul foglal helyet a család/utasok többi része, a kétszemélyes ülésen nem több mint max nyolc ember. Optikai tuningként és némi felárral persze kenguru rács választható extraként még az egyetlen első kerék előtt. Az egész nem nagyobb egy közepes hajóládánál, de legalább annyi káros anyagot bocsát ki mint a fél nyócker. Visszafordultam a busz belterébe, páran ugyan elkapták a tekintetüket, de a legtöbben zavartalanul folytatták a bámulást, szerintem simán asztronautáknak néztek minket, mondjuk pont úgy is éreztem magam.

Közben odakinn azért a civilizáció jelei kezdtek feltünedezni, angol feliratok, egy vasútállomásnak látszó tárgy és valami kerítéssel körülkerített pár négyzetméternyi fű.

A Regal Circle, megérkeztünk a Bombay Coleba negyedébe, ami az efféle hátizsákosok Nirvánája mint amilyenek mi is vagyunk. - Biztos hogy itt? Adtam elő pantomim tudásom legjavát a kalauznak. - Biztos! Ingatta a fejét furcsán, amit persze én nem értettem, de erről majd később. Leszálltunk, óvatosan, hogy sem nem lépjünk rá és sem nem pakoljunk rá a zsákot az utcán alvók fejére. Gőzünk nem volt hol vagyunk, sötét volt még, iszonyatos kosz. A járdán, és a még zárva tartó elárusító bodegákon mindenhol aludtak az emberek. A sok letakart test miatt kicsit olyan volt az egész mint egy hullaház s ezt az érzést a szagok is jól aláfestették. Egy hasonlóan tanácstalanul álló europoid társasághoz mentem viccelődni, hogy ugye tudnak valami fedett szállást erre, de ők a jegyzetelős fajtához tartozhattak, mert hamar eltűntek a sötétben Bombay egy határozottan definiált irányába. A hullaház hasonlatot zombifilm utánérzésre váltva néhány zsákkal letakart árnyalak a mozgásra reagálva felkelt és furcsa kérdéseket (kérdéseket?) kezdett feltenni, ugyhogy jobbnak láttuk megtalálni a közös pontot az LP térképe és a körülöttünk lévő házakkal tagolt táj közt. Ez Indiában nem könnyű, utcatáblák nagyon ritkák, esetleg hindi nyelvűek, valamint két utca 0-180 fokban metszheti egymást, a helyiek pedig egészen más térképeket használhatnak, mert általában nem ismerték fel azt amit az orruk elé dugtam.

Visszatérve hőseinkhez, akik személyünkben a töketlenkedés magas fokú művészetét gyakorolták éppen Bombay legturistásabbnak kikiáltott negyedében, szóval próbáltunk utcatáblát, ismerős épületet stb keresni, de esélyünk sem volt. Ide születni kell. Persze jött pár hívatlan jóakaró, de a jóakaró fogalma is igen kialakulatlan volt még jelen pillanatban. Aztán az egyik sötét árkád alatt, valaki hangos „kámon máj frend csíp turist hotel” felkiáltással megigézett minket, hm , legalább valami, ha más nem viszonyítási pontnak jó lesz. Azt hiszem az volt a fickó szerencséje – valahol a miénk is – hogy a sötétben nem láttuk, csak hallottuk, de amikor megláttuk a szakadt alakját előttünk imbolyogni egy nem kevésbé gyanús lépcsőházban, hát... Pár szinttel feljebb egy masszív ajtón hármat kopogott, pont mint az amerikai szesztilalom alatt lehetett talán, körül is néztem, hol vannak a kamerék, majd kinéztek a rácsos abakon és csörömpöltek a zárral egy ideig, majd bementünk. Mint kiderült az utcán az indiában eléggé népszerű foglalkozásként űzött un. szállásfelhajtóval találkoztunk. Aki abban az esetben kap némi jattot a szállodástól, ha mi meg is szállunk ott, persze ezt a pénzt a mi bérleti díjunkból fogják kifizetni, akár még az orrunk előtt is, azaz -ha lehet- sajár pénztárcánk védelmében érdemes elkerülni az ilyen arcokat. Egyrészt még tudatlan tündérek voltunk, nem érintett meg minket a kapitalista szemlélet, másrészt meg minden jobb volt már mint az utcán lébecolni. A hostel -mert sajnos nem tiltott szeszbár volt az ajtó mögött- egész pofásnak tűnt, hosszú folyosó, oldalt szobák, fa interiőr, ablak a lichthof-ra, zuhany a folyósó végén. Mint később az LP-ből kiderült a Volga II nevű helyen szálltunk meg, jó sok pénzért, de még amatőrök voltunk, fáradtak voltunk, alig alkudtunk egy százast. Talán 500 rupi volt az ára. Ja, igen, az alkudozás elég viccesen folyt, mert tudnak ugyan angolul, de ez alatt az ő sajátos angolukat kell érteni amit akkor vesznek elő, amikor már végigpróbálták a hindi, tamil, bengáli különböző nyelvjárásait, s túl sötét van a mutogatáshoz, ilyenkor valami hindlisht beszélnek azokhoz akik nem az anyanyelvükön szólítják meg őket. Kb ötödszörre értettem meg egy egy mondatot, ami így hajnalban elég fárasztó. Elhelyeztük a csomagat a szobában, hogy lehetőleg minnél kissebb felületükkel érintkezzenek a gyanús padlóval aztán terveink szerint (az alapvetően holisztikus életvezetésem ellenére, azért néha vannak Tervek, de egész Indiai utazásunk alatt ezek nem szóltak 2-3 napnál tovább) elmentünk a Main Railway Stationra, vagy egyszerűbben Victoria ahogy a helyiek ismerik. Hiába no, jó kis gyarmati idők. Nem nehéz oda jutni, gyalog a Regal Circle mellett , majd tovább még egy parkos körforgalom mellett, mert már tudtuk hol vagyunk.

Most lehet, kicsit terjengős leszek, de igazából ekkor voltunk Indiában nappal városban először s hát igen, volt ami meglepetést hozzon. A forgalom éledezett csupán, a közlekedési eszközök korábban említett szűk választéka a napfelkeltével sem lett színesebb. Némi változatosságot hoztak viszont a szent tehenek,amik szintén most kelhettek fel s kezdték céltalan kóborlásukat a városban. Ezután mindenhol feltűntek s persze enyhe megrováson kívűl sosem bántotta őket senki, ott áldogáltak az út közepén, a postán, az édességboltban, a síneken, vagy épp a hotel recepcióján. S mint tudjuk a tehén (még ha szent is) nem szobatiszta állat. Valami praktikuma azért lehet ennek a hinduizmusnak, a tehenek megeszik az nejlonzacskókat, s a tehénlepénnyel be lehet gyujtani, talán épp a magas műanyag tartalom miatt ég olyan jól.

Ami rögtön megcsapott minket: a nyomor szaga, az emberi melléktermékek összetéveszthetetlen illata. Nagyon sokan élnek az utcán, életterük így nagy, vagyonuk minimális, kartonpapír derékalj, egy zsák takarónak, pár ócska a ruhadarab. S esetleg még a foglalkozásuk gyakorlásához szükséges eszközöket hordják magukkal: a fodrász két fésűt és a borotvát, a sütödés a nagy fém tepsit (tüzelőt lásd fenn), a súlymérő ember a fürdőszobamérlegét, a fogorvos a fogót, s legegyszerűbb dolga bizonyára a masszírozó embernek van. Érdekes módon fogkeféje mindenkinek van. Kicsit abszurd látvány volt a korán reggel a járda padkáján ágyékkötőben (vagy hogyan is nevezzem) álló és fogat mosó bombayiek látványa. Este különben valami tisztogatás van a városban, mert ilyenkor reggel még viszonylag tiszták az utcák, illetve... nem , mi nem tisztának neveznénk, hanem inkább felismerhető alakúnak. Estére a szemétkupacokkal, kartondobozokkal, kókuszhéjakkal az utca teljesen átalakul, nem mindig lehet tudni, hova léphet az ember.

Tehát Victoria.

Ezrével tódultak ki az ingázók a vasútállomásról, s úsztunk az árral szemben, kerülgetve a teheneket. Persze az állomás környékén rengeteg felhajtó van, drogot, városnézést, jegyet, taxit, vagy egyébb (szerintük) kihagyhatatlan dolgot kínálva, ráadásul erőszakosan. Komolyan vigyázni kell velük, mert direkte képesek hazudni bármilyen kis anyagi előnyért. Fásultságunk ellenére elég ügyesek voltunk, csak az egyenruhásoknak hittünk, s kérdezgetve szép lassan eljutottunk az állomásépület első szintjére, ahol egy külön ablak van a külföldiek részére. A Tourist quota.

Reggel hét, de nem mi vagyunk az elsők, egy barátságos kelet-európai páros (csehek talán) pár perc alatt elintézik amit szeretnének, de az előttünk lévő olasz csapat teljesen béna, nem azok vannak az ablaknál akik tudják mit szeretnének, nem beszélnek angolul, még a számokat sem, nem ciki nekik, hogy az ablak túloldalán egy indiai oxfordi angolsággal és birka türelemmel magyarázza ugyanazt fél órája? Kicsit morcos vagyok a hosszú felesleges tökölés miatt. Mit tapasztalhat valaki Indiából tisztán olasz nyelven s efféle rátartisággal? Mindegy. Sorra kerülünk, kiderül, hogy nincs hely a másnap éjszakai alvós vonatra Goára, mutogatja képernyőn a különben jól szituált vasalt inges. Mehetünk nappal. De azt nem szeretnénk, az út 12 óra, ugyan szeretem nézni a tájat a vonatablakból, de nem egész nap. Hátravonulunk tanácskozni, de nincs mit tenni, a buszt nem vállaljuk be, ugyhogy ismét beállunk a sorba, előttünk egy magyar páros, pár órája érkeztünk, így honvágy még sehol, hát nem ugrom a nyakukba, ahhoz is fáradt vagyok, hogy szóba elegyedjek velük, de egy idő után érdekes tényekkel rántanak ki a mizantrópiámból. Éjszakai vonatjegyről van szó, Goára, Hohó, hello my friend, do you need some pálinka? A srác különben nagyon laza, de tényleg az, szandiban mászkált csűdig tehénszarban és lakott már150 rupiért is Bombayban. Whao. Emberünk elmondta a titkot: emergency quota. A Bombay-i vasutasoknál ez a varázsszó, rögtön ki is próbálta előttünk. Kaptak jegyet, hihetetlen, nekünk tíz perce még nem volt. Bíztam benne, hogy nem a mi emergency-nket vették meg. Mi jövünk.Ugyanaz a kék ing, ugyanaz a mosoly, ugyanaz a kérdés, csak két plusz szó: emergency quota. Ugyanaz a mosoly, de … oh yes sir, for emergency we have tickets for sure! Bejött. Vettünk két jegyet sleeper class-ra, Bombay-Goa viszonylatban másnap estére. Szupper. Közben beszélgettünk is alkalmi jótevőnkkel, fél éve utazgatnak, és még ráhúznak ugyanennyit a cimbijével aki most nincs itt. Ő Goától délebbre javasolta a menést, Gokarnára mondjuk, ha nem akarunk embereket látni a tengerparton. Kicsit még meséltünk egymásnak, kinevetünk ezt azt, de hát mi más fegyverünk van a világ (azon belül India) nagysága ellen mint a cinizmus?

Elbúcsúztunk, a véletlenül összefutott szálak ismét irányt váltottak, az egyik pár enni ment valahová – olcsóért persze, a miénk pedig vissza a Colebába energiát gyűjteni a drága szállásunkon. Aludtunk is jócskán, a szellőzőaknába esett galambok, az utcazaj, a meleg ellenére. Furcsa ez, felébredsz egy helyen, nem tudod hol vagy, miért is pontosan és mennyi az idő. Valamiért ez utóbbi kérdés engem mindig izgat felébredés után, ki kellene nyomozni miért is, biztosan a diákkori elkésések okozta stressz az oka, beszélni kéne erről majd az analitikusomnak. Indiában négy és fél órával van több mint Európában, ez pont jó ahhoz, hogy még pár napig jetlegünk legyen, azaz délután akarjak felkelni (bár szerintem ez itt is így lenne normális) és éjfélkor pedig még kényszeresen valami szórakozási lehetőség után járjak. Még mindig ugyanaznap volt, a változatosság kedvéért ismét sötét, de már otthonosan mozogtunk az árnyak közt. Este 6 lehetett kb, az utcára leérve már értettük miért ez a túristás negyed: mindenhol árusok voltak, a hajnali sötét árkádok megelevenedtek s most ezernyi színes dolgot kínáltak az arra járóknak. Sálakat, tükrös tarisznyákat és ágytakarókat, faragott dobozokat, megannyi jó gyarmati árut. Kostolgattuk egy kicsit a lehetőségeket, de első nap nem vesz az ember semmit, hiába jöttünk jól kigondolva fél zsákkal, még jó egy hónapnyi cipelés volt hátra. Ja, ittam kókusztejet, illetve nem is tej az, hanem lé. Vicces dolog, felvágnak egy nagy még zöld diót egy sarlóval, szívószál bele, ágyesz bugyesz 15 rupi. Ízlett az üzlet. Kitaláltuk, hogy kimegyünk a közeli India Gate-hez, ami funkciójában és alakjában pont olyan mint a neve, egy jó nagy diadalív az egész, a tengerparton, Ide érkezett mindenki hajón a gyarmati világ idején ez jelentette Inida kapuját, ide futott be Baktay Ervin is valamikor. Mi is körüljártuk a kellemes melegben, bemenni nem lehet, de nem is akkora csoda. Mindenki fényképez, komolytalan a fotózni tilos táblána itt. A helyiek közt is népszerű szórakozás ide járni, nagy a zsibvásár. Befizettünk egy éjszakai városnéző hajókázásra, ami nem volt több, mint egy jókora kör a kishajóval az éjszakai Bombay távoli fényeivel a háttérben. Ami még az nap történt, hogy körbesétáltuk a Colaba negyed egy részét, egyszer besétáltunk egy utcába, ami elméletileg a kikötőbe vezetett, de egyre szűkebb és szűkebb lett, olyan érzésem támadt, hogy egy előszobában gyaloglok folyamatosan.

Jobbra balra fülkényi lakások, mindenki mos, főz, trsalog és minket néz persze. Aztán egyszer csak vége szakadt a térnek, már csak falak voltak körbe, zsákutca, valaki megkérdezte merre mennénk, valamit válaszoltam is, de mindegy is volt, egyfele volt a kifele.

Megnéztük még az LP által ajánlott szórakozóhelyet, de pont úgy nézett ki mint a SOTE klubb 20 éve, UV festés a falon és valami Boney M a hangszórókból, itt is hamar végeztünk. Az utcán fura volt, hogy az emberek kezdtek már alváshoz készülődni, szőnyeggel, kartonpapírral a kézben kerestek valami kevésbé koszos helyet a járdán, megágyaztak és magukra húzták takarót. Éhesek lettünk, hát kinéztünk egy olyan helyet amin ajtó is volt, nem bántuk meg, a pincér ujja nem lógott bele a kajába és még angolul is beszéltek úgy-ahogy. Sokat ismerkedtünk az étlappal, mert az English menu nem jelentett többet mint angolra fonetikusan átírt indiai kaják felsorolását. De a pincér megértő volt, sőt segített is eligazodni a kaják közt. Szégyen, de a LP segítségével fordítottuk a dolgokat, s így ehettem meg az első vega biryanimat Indiában.

S mivel étkezés után egy korty pálinka elengedhetetlen hát az országos gastroenterológus szövetség ajánlására visszatértünk a szállodába a flaskért. Aznap többre nem emléxem.

2007 Aug 03, 08:24

Egyrészt nagyon jó a stílusod, másrészt érdekel is nagyon. :-)

Sajo'

2007 Aug 03, 22:16

akkor folyt. köv. :)

jan 04, Bombay

Bombay elsőszámú látnivalója az Elephanta island, aki először jár Indiában, mint mi, annak a barlangtemplomok miatt is kötelező program. Egyrész jó indok, hogy kiszabuljunk a koszos utcákról a friss tengeri levegőre másrészt tényleg érdekes, ősi hely. Így hát összecuccoltuk a zsákokat a Volgában, volt egy kis alkudozás a csomagok miatt, mert eleinte egy fél szoba áráért akarták csak megőrizni, de ezt én látszólag nem értettem, ami bejött, mert pár perc múlva a másik recepciós gyerek már csak legyintett, hogy hagyjuk ott nyugodtan az előtérben. Ingyé. Kisétáltunk az India Gate-hez, próbáltunk olcsóbb jegyet keresni a szigetre, de mindenki ugyanannyiért árulta. 120 rupi per fő a retúr. Negyed óránként indulnak a hajók. Egy kicsit körbejártuk a környéket, volt időnk, beültünk kajálni egy helyre a kikitő mellett (ezt már senki nem ajánlotta volna), ami addig volt csak üres, amíg be nem ültünk, aztán körülöttünk szép lassan feltöltődtek az asztalsorok. Ez furcsa és megszokhatatlan dolog Indiában egy europai arcnak: mivel a fehérember látogatása eseményszámba megy, ezért ez afféle ingyenmozi számukra, sok-sok szempár követi, hogy orrot fújok (ezt mondjuk megértem, nem véletlenül olyan nehéz papirzsebkendőt venni, nem ismerik), hogy beleolvasok a könyvbe, hogy értetlenkedek, hogy egyszerűen csak bambulok magam elé. Az intimitás teljes hiánya.

Vettünk még egy kendőt 70 rupiért a nap ellen, meg vizet talán. Amíg a hajó indulását vártuk persze jöttek páran fényképezkedni. Jól fog majd mutatni, ahogy megmutatják a Kalkuttai nagymamának, hogy nézd már nagyi, ezekkel a buta sápadtarcúakkal találkoztunk Mumbayben. A hajút jó volt, pár rupi extrát kellett fizetni (talán egy tízes?), ha az ember a tetőn akar lenni, nekünk, meg néhány vasaltabb domestic touristnak megérte, így kevesebbet kaptunk az arcunkba a gyanusan szürke hullámokból és süttettük az arcunkat a napon, ami a fenti dátumot tekintve nem is olyan rossz program. Későn keltünk, dél volt már, működött még a jetleg, a négy és fél óra időeltolódás magyarországhoz képest. Bombay nagy, iszonyat nagy, legalább egy óráig mentünk, kikötők, felhőkarcolók, erőművek, üzemek mellett, és nem látszott a vége. A szigeten, persze a szokásos turista bazár fogadott, mindenki ajánlott valamit. Van egy játékvasút ami bevisz a mólóért bejáratig 5 rupiért, de mire felszálltak rá a népek, mi már be is sétáltunk. Tehenek, szamarak, ártér, döglött szürke iszappal, amiben pár gyanús lepedőbe öltözött alak kagylókat gyűjt .Nem eszek este tengeri csemegét, csak ha majd nem látom honnét szerzik. Mangrove erdő jobbra, előtte az apályt kihasználva halászok foltozzák a hajóikat. A bejáratnál két jegy van egy 5 rupis adó (inidaikanak nem) és ha felmászik az ember a lépcsőn a sziget közepét adó dombra akkor 100 rupi (indiaiaknak 5) a barlangtemplomokhoz. Először látunk ilyet, tetszik is nagyon, az óriási sziklákba oszlopcsarnokokat véstek ki, a végén, oldalán fülkékkel, és sok sok kő táblán a ősi hindu történetek kőben elmesélve, Shiva, Brahma szobrok, lingam oltárok, ahová sokan most is hoznak áldozatot és járják körbe valami mégjobbért imádkozva. Itt épp a Panoráma utikönyvet használtuk, részletes leírást adott a vésetekről.

Itt sokkal több az indiai látogató és ez jó. Az élettelen kövek közt üdítő látvány a sok színes ruhás csevegő ember. Közben felújítások folynak, az a kevés ember aki dolgozik, mind nő, színes sari-ba öltözve hordják a köveket egy tálban a fejükön. De leginkább azzal szórakoztak, hogy a külföldieket próbálták rávenni egy közös fotóra velük valami kis pénzért. Egy ausztrál csapattal beszélgetünk, az egyik csajszi nemrég fejezett be egy tíz napos Vipassana meditációs kurzust. Minden megbecsülésem.

A barlangtempolomokból jó sok van, időből már nem annyira, igyekszünk elérni az utolsó visszainduló hajók egyikét. Egy majommal szórakozok még, megetetem magyar mézes puszedlivel, először nem tetszik neki, aztán talán ráérez az ízére, mert leül elrágcsálni. Remélem nem lett addikt, mert ezentúl kevés esélye lesz beszerezni az utánpótlást.

A hajó sokáig megy visszafelé, a felhőkarcolók közé bukik a nap közben. Ég a víz, a hajónk kis lángokat kerülget a bombayi (szószerint: jó öböl) vízeken: most érkeznek ki a kis halászcsónakok, szedik össze a varsákat azokat jelölik a kis gázlángok. Rákot sem eszem ma vacsorára. Már sötétben érünk vissza, egy kis sétát tervezünk még a városban, valami vacsorát, és lepasszolni a csomagot a postán amit a Bogiéknak hoztunk. Elsétálunk a vasútállomás felé, a LP ajánlott túraútvonalára, érdekes, koloniális helyek, valamivel rendezettebb utcák, terek, néha még szökőkút is. De persze bazár az egész. Kajáldát keresünk, be is ülünk egybe, de kinéznek onnét, kiderül záróra van már és csak két féle számunkra ismeretlen nevű étel van a konyhán. Nem kisérletezünk, továbbállunk hát, az egyik sarkon ismét csak nem hagyják elolvasni a szakirdalmat, már majdnem dühösen küldöm el az alakot, de felnézve egy kedves ősz bácsikát látok, aki tényleg segíteni akar, nem csak okoskodni, hát megkérdezzük, hol lehet enni a környéken. Ajánlott is egy helyet pont amerre mennénk. Meg is találjuk, remek vega étterem, sok sok pincér, de a mosdó csak kézmosásra ajánlott, arra is csak óvatosan. Eszünk nagyon csípőset, mi mást, álmélkodunk a számlán, de nem, nem hagytak le róla semmit. Összehasonlító esettanulmányt készítek közben a Pepsi Cola európai és indiai ízvilágáról, de igazából csak blöffölök hisz már az első falat thali után elvesztettem az íz érzetemet. Teli gyomorral már lehet gondolkodni, hát az esti vonatig még elmegyünk a postára, hátha beveszik a csomagot. Hm, nem volt egyszerű feladni egy szépen becsomagolt csomagot a fővárosban a főpostán, Indiai címre. Első körben a posta már bezárt, de valami speed post még világít odabenn, hát ezzel a vezényszóval küzdjük le a biztonsági embert a kapuban. Majd ismét a csodás hinglish nyelvlecke következik s arról értekezünk a pultnál, hogy mit is akarunk mi itt. GGGGGGGRRRRR. Mivel a postán nincs papír, vagy boríték (!) amibe betehetnénk a cuccot, hát kimegyünk az utcára, mondván az egész város egy piac, majd ugyis becsomagolják valahol. Persze nem kapunk semmit sehol, a DHL azt mondja elviszi de nagyon drágán, különben is nyissuk fel, mert ki tudja mit tesznek a gyanús idegenek a dobozba. Végül egy itthon homlessnek ott talán már városlakónak titulált figura szegődik mellénk, egy papírárusnál becsomagoljuk a cuccot (do you have celotep?), megcímezzük és irány a posta, persze önkéntes segítőnkről kiderül, hogy nem is annyira önkéntes. Kissebb pénzösszegekkel próbálom lemaradásra késztetni, de hiába, csak a postára vigyázó biztonsági embernél kíván sok szerencsét. A postások most azon rágódnak, hogy kell feladónak is cím, de ha mi nem vagyunk állandó lakosok, akkor ugye az nincsen. Nagy nehezen elfogadják azt a szálloda címet, ahol eddig laktunk és ők is kezdik a regét: mi van benne. Magyarázkodunk. De mivel inkább mennének már vacsorázni beveszik végre. 180 rupi. Kész vége, mission completed.

Elgyalogoltunk a cuccokért és persze már ott ült egy taxis a recepción, hogy olcsóért elvisz az állomásra, nem volt kedvünk vitatkozni, 50 rupiért elvitettük magunkat. Ami rablás ugyan, de ez még csak a második napunk a harmadik világban.

A Victorián persze rögtön rengeteg segítőnk lett volna, de volt még majd egy óránk, nem siettünk. Masszív tömeg mindenütt, mindenki a padlón táborozik, egész családok várnak csomagokkal az esetlegesen csak másnap induló vonatukra. Jó a tájékoztatás, már ki van írva az vonatunk. Persze jönnek a hordárok, de nem nagyon tetszik, hogy más vigye a hátizsákomat, de nem is tudjuk annyira a járást itt, hát egy vasúti egyenruhásban megbízunk végül. Kiderül, hogy az S9 a jegyen sleeper vagont jelent, az UB pedig az Upper fekvőhelyet. Persze mivel ő is úgy gondolja megdolgozott érte, hát kér és kap is némi baksist, de lealkuszom a felére. Berendezkedünk a vonaton, kicsiny komfortérzet ismét, nekeünk dedikált két négyzetméter élettér. Még indulás előtt lemegyek a peronra. Nagy gépezet ez az Inidian Railways, egymillió alkalmazottjával a világ legnagyobb vállalata. A statisztika szerint ha szemben jön az utcán ezer indiai akkor azok közül egy biztosan vasutas. S ezt könnyű ellenőrizni, mert bármikor és bárhol található ezer Indiai az utcán. Sétáltam egyet a vonat mellett, tíz perc alatt nem érek el a szerelvény végére, van sok különféle osztály, csomagszállító, konyhavagon és két mozdony. A vagonok oldalára tacepaoként ki van plakátolva a mi nevünk is (angol/hindi), egyrészt ha valaki éjjel fényképezőgépeket gyűjt akkor tudja hol keresse a külföldieket másrészt rossz nyelvek szerint vonatbaleset esetén dögcédulaként is működik az utaslista. Na jó, gondolkodjunk pozitívan: a kalauznál lévő másolat alapján mindenkinek pontosan meghatározott helye van. Elméletben. Elindulunk. Irány Goa. Még próbálok az egyik bácsikával kommunikálni, kiderül ő a falujába megy haza Maharasthra (Bombay is itt van) állam déli részére, ami már nincs messze Goától. Nem erőltettük annyira, hamar az alvás mellet döntünk. Mindenki bevackolja magát. A kétes fekhelyet a Türk Hava Yollari ajándékával semlegesítjük, s bár kényelmetlen a hátizsákon alvás, de hasznos Már ha aludnék persze, én még jetlegen járok.

2007 Aug 06, 11:08

jan 05-08, Goa

Felébredve azonosíthatatlan helyen voltunk azonosíthattalan időben. Eléggé kiürült a vagon, sokan mehettek még haza a bácsival kicsiny vidéki falujukba. Viszont kezdte elönteni a szemét a szerelvényt, az emberke kétfele dobálják a szemetet, kifele az ablakon és a padlóra. Szemetes nincs. Szemetes emberek vannak, gondosan kiválogatva a még éppen ehetőt, a műanyag flaskát, az aluminimum tálcát. Még egy hónap múlva, a túra végén is kényszeresen kerestem a szemetes edényeket. Hiába no kérem, társadalmunk évtizedes masszív kondícionálása.

Olyasmi fogadott kifelé nézve az ablakon ami hiányzott Bombayban: tér. Szabályos négyszögekben rizsföldek, mindefelé pálmaligetek, szikrázó napsütés, a vonat magas töltésen s néha hídakon ment a tanyavilág közepén. Megérkeztünk Goa államba. Ennél már csak akkor lett volna remekebb a dolog, ha lett volna valami elképzelésünk hova is megyünk. Emlékeztem néhány gondosan jegyzetelő ember véleményére és egy kedves kollégám is szuperlatívuszokat mondott róla, hát Palolem Beach lett az aznapi cél. A bombayi nagyon laza srác szerint sokan lesznek, és inkább Gokarna, de azért annyira nem akartunk a végletek közt ingázni Aggódtunk, hogyan reagálna a szervezetünk rá, ha hirtelen az többezer ember egyidejű látványát a semennyi ember látványa váltaná fel. Margaoig ment a vonat, ez nagyjából Goa állam logisztikai közepe, utazó kánaán, van vonat, busz, riksa, motorriksa, hintó, taxi stb Kinéztem a térképből merre van a buszpályaudvar, okés, akkor balra le, főúton majd biztos jár valami busz. Úgy is lett, 10 rupia/kopf és elvittek a buszpályaudvarig, ahonnét mentek a buszaink. Margao különben nem annyira szép..., sőt. De azt írták a piac jó móka. Momentán úgy döntöttünk máskor nézzük meg, igyekezvén ezt a mondatot mihamarabb elfelejteni. A buszunk átadott a másik buszosnak, ismét jól éreztem magam mint csomag. De az egész éjszakás vonatozás és hirtelen déli meleg (600 km-el voltunk délebbre) megtette a hatását, egyszerően jó volt kicsit sodródni. Kis buszunk (no spitting on board!) aztán átvágta magát ismét a dugón, és a főúton elindult délnek, nagyjából minden pálmafánál megállva, szedtük össze az iskolásokat. Nem tudom már a jegy árát, de nem lehetett több mint egy zacskó tej itthon az 50 km-re. Igazából itt kaptunk bemutatót előszőr a baloldaltvezetve-dudáratenyerelve-padkánmenve-riksátelőz-tehenetkikerül vezetési stílusból, olyan volt mint egy videojáték, egy iskolásért 15 egy felnőtért 20 rupi járt, ha begyűjtötte őket. Kb egy óra múlva kezdett csökkeni a tömeg a buszon és felszállt valami francia srác is, úgyhogy elkezdtem figyelni mit hoz a táj. Egy táblát hozott, miszerint Sevas Palolem. Szevasz! Erre emlékeztem, itt lakott már magyar ember (a jegyzetelős fajtából) sőt írtam is a tulajnak emailt egy hónapja, de Xavier azt válaszolta, hogy full. Sebaj, ha full is, legalább ez már biztos jele, hogy itt vagyunk. Megállítottuk a buszt. Pálmafák, tengeri szellő, tehenek, laza aljnövényzet és laza arcok. Megtaláltuk a helyet, s próbáltuk kendőzni fáradtságunkat.

Szállásra alkudozáskor alapszabály, hogy az ember elteszi a fényképezőgépét (mit csináljak, jó gépem van), az utikönyvet (benne vannak a pontos árak) és mosolygással próbálja leplezni az elmúlt 16 óra utazás fáradalmait, nem rogy le az első ágyra és nem mond igent az első árra. Ehhez képest mi elég drágán aludtunk itt.

Nem volt full, vagy Xaviert azóta kirugták, mert hülye emeileket írt s 600 rupiáért kaptunk egy pálmafa kunyhót a kókusz pálmák alatt, open air fürdővel, terasszal, moszkítóhálóval, őrzött területen. Eleinte persze többre tartották. Ez itt tényleg drágának számít, de jó is volt, megérte. Különben Goán 200 rupától lehet lakni a beachtől pár méterre épített bambusz kunyhókban, kicsit drágábban kőházakban és panziókban s persze vannak sokcsillagos resort-ok is saját medencével stb. A sokcsillag nekem az égen kell csak, a többszintes kunyhók a parton meg a zaj, higénia és a közbiztonság miatt nem játszottak. Korábban hallottunk a sztorit (bár lehet urban legend, mert Bombayban mesélték) a magyarokról akiknek egyazon nap kétszer vitték el a pénzét itt Palolem Beachen. Tény, hogy mi is beraktuk a Sevas-ék széfjébe a pénzt és iratokat s mindig csak annyi volt a zsebünkben amennyi, meg a hírek miatt kicsit bizalmatlanok voltunk, de nem is volt semmiféle attrocitás.

Milyen Goa? Amikor először lementünk a pár méterre lévő partra, először azt hittem, valami trendi pszicheledikum tesztjében veszek részt, de nem. Igaziak voltak a pálmafák, a 2 km homok, igaz a sok kicsi bár (kedvenc szórakozásommá vált zene alapján vacsorahelyet választani), valós a sziget ott szemben ahová épp lehet úszni, és még a sört sem adták 60 rupinál drágábban. Pár napig a végleges letelepedés gondolatával játszottam. Mit is mondhatnék? Itt csúnyán megbukni látszott az „Ismerjük meg India embereit s kultúráját” project. India emberei csak vasárnap látogattak a strandra lábat áztatni, a pincérek egytől egyig nepáliak voltak, a kultúr antropológiai terepmunkánk is kimerült a halászok árnyékból való távoli megfigyelésében. Azért, hogy informatív is legyek, hát leírom, hogy apálykor a szigetre simán át lehet sétálni, a világ legjobb étele a Dum Alu Kashmiri a Rendez Vous nevű helyen és mi nem mentünk a vendéghajós csónakokkal delfin lesre, mert mint azt megtudtam a delfinek pár napja végleg elhagyták a földet. S a másik olyan hely ahova vissztértünk a kaja miatt (pedig alapvetően felfedező tipus vagyok) az a Cirrus névre hallgat. Isteni (legyen az a miénk, vagy egy az ő számtalan istene közül) a biryani. Napjainkat a környező univerzum felderítésével, úszkálással, ál-vásárlással (az ember hosszan kéjesen alkudozik, de végül nem vesz semmit) töltöttük.

Este kirakják az asztalokat a homokra, vannak párnán elfekvős vizipipás helyek, jó zene, valamint tűzijáték és ennek mindenki örül. Az úri közönség táncol. Béreltünk bringát 6, azaz hat rúpiáért óránként (igen, ez 25 forint), meglátogattuk a szomszéd fövenyt, majd egy nap robogót is bevállaltunk. 250 / nap + benzin A motoros nap elég hosszúra sikeredett, kitaláltuk, hogy elmegyünk a közeli Cotigao Wildlife Sanctuaryba, nézni trópusi erdőt és állatokat, ha vannak. Vettünk térképet, napszemüveget, benzint az első boltban literes flakonból ahogy kell és egy nagy levegőt. Nekivágtunk. Nem, nem a baloldali vezetéssel volt baj, sem nem a közlekedési táblák hiányával, a motor is bírta, az út sem volt tragédia, de mégis kicsit megviselt az a néhány órányi halálfélelem amit a kormány mögött töltöttem. Itt kérem annak vannak jogai az úton, aki bruttó regiszter tonnában többet nyom. A nagyobbik kutya ...-ik. A Darwin féle természetes kiválasztódás uralja a terepet, aki nem óvatos, ottmarad. Nem számít az elsőbbség, holmi táblák, vagy lámpák, a kátyú vagy a becélzott útirány, túlélni kell. Sajnos egy robogó nem olyan nagy és ijesztő dolog, amit ne ignorálnának a native sofőrök, így eléggé a perifériára szorultunk a buszok, teherautók, taxik satöbbik forgatagában. A legendárium szerint a KRESZ könyvük pár szellős oldal csupán, s a jogosítványszerzés nem szükséges feltétele az írástudás. Eleinte nem is volt gond, vidéken voltunk. A térkép működött, belátogattunk egy math-ba, ez egyfajta szent hely, talán kolostornak lehetne fordítani, zarándokok, hívő emberek lakják, leplekben, ágyékkötőkben masíroznak az udvaron. Furcsa volt nekünk, bementünk a szentélyünkig, senki nem szólt hozzánk, csak intettek, hogy nyugodtan, nyugodtan. A kis közjáték után lóra kaptunk, felmotoroztunk a pár kilométerre lévő nemzeti parkig, 45 rupi volt motorral együtt a belépő. Kicsit többet vártunk, de végülis itthon sem történik sok minden, ha az ember közúton beér egy természetvédelmi területre. Na jó, itt azért volt őrség és elmagyarázták merre érdemes menni motorral. A magyarázatok és táblák ellenére, nem lehetett megtalálni mindent, s nem csak bennük volt a hiba, mert találkoztunk pár bolygó hollandival az ösvényeken. Sebaj, láttunk hatamas termeszvárat, rengeteg gyíkot, esőerdőt, felmásztunk egy 30 méteres fára épített lesre és egyáltalán a séta a trópusi esőerdőben klassz dolog. A kijáratnál megnéztük a helyi állatmenhelyet, kígyót békát kiáltottunk, valamint körbecsodáltuk az árnyékban békésen javításra várakozó krokodilt. A falusiak találták sérülten a kertek alatt, most épp el volt kábítva, de a simogatást azért kihagytuk és nem csak a jattot akartuk elkerülni, hanem úgy becsültem, bár néha zavarnak az alvásban de pár napig még szükségem lesz a karjaimra. Ezenfelül fixiroztunk egy kobrát amint egy gyíkot fixíroz, A kihívás ezután kezdődött, mert még volt jó pár óránk a bérleményünkből, hát kitaláltuk, hogy a főúton visszamotorozunk Margaoig meggyőzni magunkat, hogy milyen jó, hogy nem az ott lévő Benaulim Beachre mentünk valamint megnézni a továbbutazási lehetőségeket. A főút elég stresszes volt, lásd a közlekedési rovat fenn, a kezem nagyon hamar ráállt a dudára, inkább használtam mint az indexet. Volt egy kis nehezítés is a pályán, valahol félúton rendőrök akadályozták a közlekedést. Megállítottak persze. Először több napi szállásnak megfelelő pénzt akartak, de nem értem hiszen csak pár szabályt szegtünk meg, ugymint ketten egy robogón, főúton, lámpa nélkül, útlevél és jogsi nélkül, lámpanélkül, bukónélkül (eldöntöttem, a szüleim mégsem kapnak másolatot az útleírásból), észnélkül... segítettem nekik megkeresni a büntetési tételeket a külföldieknek készített rendőrségi menün, bíztam benne, hogy úgy adnak össze, mint ahogy angolul olvasnak, mert már jóval ’ezze fölött voltunk. Miután láttuk, hogy ezek igencsak korrumpálható alakok, hát elkezdődött az alku. A szokásos tény - ellentény párbeszéd után, némi fárasztással felajánlottam egy százast. Itt említeném meg az indiában a nyugati embereket sújtó metakommunikációs csapdát: az igen, és a nem jele Indiában nem ugyanaz mint nálunk, az igen helyett egyfajta fejbólintás és csóválás közti hullámmozgást alkalmaznak, amiről sosem lehet tudni mit is jelent. Lehet, hogy csak nem illik nemet mondani mint a japánoknál, vagy úgy általában nem biztosak a válaszban, de pl az út melletti alkudozást is jelentősen megnehezítette. Megmosolyogtuk egymást, átadtam a százast, majd feltettem a bukót, lássák hogy a nevelő szándékuk célhoz ért. Mentünk tovább a bal oldalon. Margao elég zajos, koszos, zsúfolt volt ahhoz, hogy épp csak megálljunk pár perce, majd egyenesen lementünk a tengerpartra. Palolem után nem volt meglepetés. Benaulim Beach, az ami, végtelen homok, hullámok, emberek akik balról jobbra mennek és emberek akik jobbról balra mennek a homokon. Ettünk az egyik party vendéglőben valami csípőset, valamint összefutottunk egy magyar életművésszel. Azaz bűvésszel. Kicsi a világ, főleg ha magyar. Az arc fél éve élt már kinn, s laza napjait esti akrobata mutatványokkal szponzorálta, azt mesélte bejött a bolt, Indiában még nem mosolyogják meg az ördögbotd obáló és tűzpörgető léhűtőket mint nálunk, már szinte cége van, alkalmazottakkal és saját hivatali biciklivel. Alkonyodni kezdett, visszapöfögtünk Margaoba, érzésre megtaláltuk a pályaudvart és ismét a már ismert Tourist quota intézményt vettük volna igénybe... ha megtaláljuk, közben teljesen sötét lett s mire valaki megértette mit kerestünk, a menetrendszerinti áramszünet is megérkezett. Thillert lehetett volna forgatni, fel-felvillanó fények közepette probáltuk kitalálni merre vonatozhatnánk tovább s mindezt elmagyarázni 100 izgatottan ordibáló indiai társaságában. Hamarosan megtudtuk, hogy az pánik oka az, hogy a jegyrendeléseket este hatkor zárolják, addig kell megvenni mindent másnapra, utána csak a vonaton, ami enyhén szólva kétesélyes. Örültünk a masszív fémkorlátnak a pénztárnál.Vettünk gyorsan két jegyet valamerre keletre. Igen, Goán volt azért egy kis időnk a továbbiakon gondolkodni, s mivel tetszett a déli meleg és nem tetszett az északi zsúfoltság, hát egyenlőre a dél-délkeleti irányba csavartuk a kormányt bízva a jó széljárásban.

Elhittük, hogy jó jegyet adtak (elolvasni nem tudtuk) elindultunk a vaksötét városon át vissza a 40 kmre lévő pálmakunyhónkhoz. Ezúttal rendőr nem volt, csak un. rossz látási viszonyok és az emlékeken alapuló kormánymozdulatok. Megúsztuk.

Este még alkudoztunk egy-két taxissal mennyiért visznek ki a kora reggeli vonathoz, de aztán szállásadó gazdánk 500 rupis ajánlata volt a legkedvezőbb (kora reggel, kettőnknek, 45 km). Kiültünk még este a hullámok mellé, kedvenc éttermünkbe, kicsit sajnáltuk itthagyni Goát, a pálmákat, a tengert, de kalandra fel! Holnap új ország, új kalandok.

2007 Aug 08, 14:59

Jan 09 Badami, Karnataka Állam

Na, de oda is kell jutni! Igen, ezzel a kérdéssel töltöttük a teljes napot. Kicsit hosszabb volt mint gondoltuk, sőt ’majd az egész nap utazással telt, valamint még egy kicsit északra is van, de valamiért ezt szúrtuk ki magunknak. Erre fújt a szél. Azt hiszem a kultúra hiányozhatott, vagy mi, s érdekfeszítő multbéli utazást igért a LP. A taxis jött reggel, mi ott voltunk az állomáson időben, de a vonat az előzetes megbeszélés ellenére nem jelent meg. Egy gyermekeivel utazgató ausztrál családapa megnyugtatott, hogy ez India, relax. Assszem nem késtünk így az indulással épp csak egy órát, elhelyezkedtünk: a jegyünkön Hubli volt, amiről, vagy jót vagy semmit, ez utóbbit inkább. Ott csak átszállni szokás. A vonat út érdekessége még a Karnataka és Goa állam határán lévő vízesés (ha előtted a mozdony akkor balra), tényleg nagy, a táj is fenséges volt, hegyek között, völgyek között zakatolt a vonat, s bolond mód fényképeztünk. Hubliban leszálltunk, kicsit lusta voltam hát egy hátizsákost követtünk, de aztán rájöttem, hogy ő még lustább és minket szeretne követni, hát az állomáson keringés helyett inkább megkerestük a kijáratot. Öt taxis, hét motorriksás, három riksás hány ember? Nem adtuk össze, de valakivel sajnos el kell jutni odáig az alkudozásban, amikor megsértődik és elmegy, hogy megtudjuk, mi a reális ár a buszpályaudvarig. Talán 25 rupiért elmentünk így pár kilométert. Egy óránk volt a buszig, amit élénk semittevéssel töltöttünk. Üres, kihalt hely, szúrós bokrokat sodor a szél, westernfilmek elején van ilyesmi kép, a stáblista közben percekig, mígnem Gojko Mitic belovagol balról. Néha beáll egy szakadt busz s reménykedünk, nem arra kell felszállnunk. Közben persze próbál egy másik buszos rábeszélni, hogy utazzunk velük, mert a mi buszunk egyszerűen létezik, lerobbant, törölték stb. de nem dőltünk be.

Taktikai tanács lehet, hogy ilyen helyeken érdemes elmenni a diszpécserhez (üvegfalú bódé, khakizöld egyenruha), az nem fog átvágni. Vagy legalábbis nem szándékosan.

Megjött a busz, nem gondoltam, hogy a gépezet tovább is tud majd indulni, de szimpatikus kalauzlány (később sem láttam nőt ebben a pozícióban Inidiában) feltessékelt minket. Aztán csoda történt, Ganésha (talán Shiva?) segített s a busz elindult. Az utat jobb térképek sem jelezték, szerintem nem is volt útnak nevezhető a szó hagyományos értelmében. Gödrök, túrások, kövek közt lavíroztunk, néha látszódott valami az aszfaltból, de olyankor mindig jött szembe egy teherautó hangosabb dudával és le kellett térjünk, csak azért, hogy a következő pillanatban gyorsan az ellenkező oldalra rántsa a kormányt egy arra járó tehén elől. Igazából azzal nyugtattam magam, hogy a sofőr igen idős embernek látszott, s eddig valahogy megúszta komolyabb baleset nélkül ezt az őrületet, amit itt közlekedésnek hívnak

Nagyon lassan haladtunk, beszálláskor azt hittük csak töredékes angol nyelvtudásuk miatt mondanak olyan késői időpontot az érkezésre, de nem, nem vicceltek, a busz tényleg négy és fél órán át ment ezen a kb 1oo km-es távon.

A LP szerint Észak Karnataka állam kedvelt népi játéka a turista-spotting. Igaza lett Andy Warhol-nak s eljött az a perc. Soha életemben nem voltam még ilyen népszerű. Amikor egy-egy poros városban megálltunk a buszpályaudvaron, olyan csődület támadt odakinn, mintha Shiva és Parnati futott volna be az évi rendes táncfesztiválra. Elhúzták az ablakunkat, körbeállták az ülésünket, mindenki mutogatott ránk, próbálkozott a szemkontaktussal, sőt volt iskolás csapat aki autogrammot kért tőlünk és lekéste még a buszát is, hogy nézelődhessen még. Hm, ilyen lehet Beckhamnek lenni? Most már örülök, hogy a grundon mindig a kapuba állítottak, mert unták a srácok a bokorból szedegetni a labdát.

Szerencsére a már említett sofőr bácsi idős korára már láthatott ilyet, mert rutinosan hesegette el a skacokat. Estére teljesen tengeribetegen, szétrázódva megérkeztünk Badamiba.

Por, nyitott csatornákban túró disznók, unottan nejlon zacskókat rágcsáló tehenek szemét mindenütt. Viszonylag könnyen megtaláltuk a szállásos negyedet, a szállodák teljesen egyformák voltak - egyformán lepukkantak. Persze rögtön kétszeres árral kezdték, így egyszerű taktikát választottunk: ahhoz ragaszkodtunk amit az LP mondott az árról, 250 rupit, fáradt voltam most más mesét kitalálni. Leccucoltunk a hosszú nap után (reggel 6 óta utaztunk) s gondoltuk még járunk egy kört, de sok érdekeset nem találtunk a már fent említett látványosságokon kívül. Ettünk is valamit a város legjobb helyén, ami ismét csak nem volt épp egy helyi Gundel, aztán felelevenítettem amit a gyorsalvás tanfolyamon tanultam. Nem volt nehéz elaludni, de álmomban egy poros úton egy buszt kellett irányítsak, de csakis a menetrend szigorú betartásával s úgy, hogy egy tehenet sem szabadott elütnöm, mert akkor le kell írjam ezerszer, hogy I’m from Hungary, not, not hungry.... Reggel arra ébredtem, hogy a müezzin szólít.

India a kontrasztok országa: amilyen borongós, zajos, zűrös város volt még az este, annyira elfogadható volt reggel a hely. Sütött a nap, kevesebbek voltak a népek az utcán s az árnyak is körvonalat nyertek, a világ ismét visszarendeződött valami elfogadhatóbbá.

A szobánk az étterem konyhájára nézett, egy néni az udvarban ülve a homokon valami gyanúsan sötét lében edényeket mosogatott. Kicsit tanakodtunk, akarunk e reggelizni, de aztán rájöttönk, hogy ez a szomszéd hostelhez tartozik, így bevállaltuk a szállodánk kertjében való reggelizést. Annak legalább nem látjuk a konyháját. Csinos volt a hely, a port is szépen elrendezték az asztalunk alatt s a kedvünkért vagy sem még a csatornát is nekiálltak kitisztítani. Gesztus. Gusztus? Már rá se rántottunk, s rántottát rámoltunk. Két tojás 25 rupi, nevetséges ár. Négy szelet száraz toast 25, rupi, nevetséges. Mondom, India a kontrasztok országa. A toaston kicsit tanakodtak mi is lehet az, de rajta volt az étlapon, nem volt menekvés, el is küldték a mosogatófiut csomagolt kenyérért gyorsan amíg mi a kertben hallgattuk a napsugarak zúgását. Azt hiszem mi lehettünk az élő cégér, mert utánunk beült- a különben teljesen üres kertbe- egy jovális angol pár is. Mi akkor jöttünk el amikor igen erősen gesztikulálva épp azt próbálták elmagyarázni a pincér gyereknek, hogy ők nem azt rendelték, hanem valami egészen mást, vagy ha azt is rendelték, nem gondolták, hogy egészen más lesz. A már sokat tapasztaltak magabiztos mosolyával hagytuk el a helyszínt. A város nem volt túl bonyolult, két sarok után balra és a fel az egyre szűkülő utcácskákon. Mindenki ébredezett, öntötték ki az ajtókon, azt amit ki kellett önteniük így reggel, mosolygós gyerekek rohangásztak felénk mutogatva (penny, skúlpen, vhátszjúrném, verárjúfrom), ismét a jó öreg gyarmati feeling. De tényleg kedves volt az összkép, nem gúnyolódom, még a disznók is vidáman tocsogtak a csatornákban. Falun voltunk, egyszerű de boldog emberek közt. Aztán a kontraszt folytatódott persze, a hegy lábához érve, golfpálya minőségű fű fogadott minket egy kerítés túloldalán. Épp csak a golfpályákon nincsenek Shiva templomok és szépségességes kőkert. Furcsa volt, a kerítés egyik oldalán laktak az emberek annak minden jól látható (és szagolható) nyomával s a másik oldalán az istenek a maguk nyugalmában. Fű, lépcsők, sziklák, hegyoldal. A lépcső tetején várt minket az első nagyobb hindu templom az utunk során, és egy csodás terasz, örök panorámával a városra. A templom szerves részeként ott áldogált egy őr/kertész/guide is, de ő is csak mosolygott, még akkor is amikor el akartam lopni a papucsát. A templom régi volt és avittságában is méltóságteljes, belső templommal, a szentélyben lingammal, amit a jelek szerint még mindig használtak szertartásokra. Örültünk a helynek, tiszta volt, mezítláb lehetett járni és végre láttunk sok zöldet, olyant ami nem ment át előzőleg tehénen. A templom után a szűk utcácskákon elindultunk barlangtemplom felé, mert ezért szokás ideutazni a huszadik kerületből. Itt tényleg mindenki kinn él, az utcán tehenek fekszenek mindenhol, a lakások kis lyukak és benézve láttuk, hogy mindenki egy nagy vasszekrényben tartja az ingóságait. Hm, azért ez sem a világok legtökéletesebbje. Elérkeztünk egy völgyszerű jelenséghez, ami tulajdonképpen egy nagy víztározó, a monszun alatt lehulló esőt hivatott felfogni, hogy egész télen, legyen víz mosni, öntzöni, fürdeni. A mesterséges tó hihetetlen zöld színű, bár itt már nem voltam biztos, hogy ehhez nincs köze a teheneknek. A partját lépcsők sora alkotja, amin az asszonyok színes szárikban színes szárikat mosnak. Persze remek fotótéma, de – bár rendelkeztünk a hülye nyugati turista összes ismérvével – nem éreztem magam turistának, az emberek örülnek ha valaki megörökíti őket. A barlangtemplomok a tó másik oldalán voltak így hát a kötelező kör a múzeum és azon keresztül a citadella megmászása. A bejáratnál egy csomó önjelölt guide lézengett én nagyon nem akartam elrontani a jól indult napot valami kóklerrel, de az egyik fickó valahogy ott ragadt nálunk, nem volt erőszakos, csak ügyes. Próbáltunk árat egyeztetni, de abba sem ment bele, hát ráhagytuk, gondoltuk majd elküldjük a végén, ha sokat kér. Mint később kiderült jól jártunk vele, érzékeny ember benyomását keltette, ismerte az isten ábrázolások legalább felét, ami itt tényleg nagy dolog. (a Bibliai származástörténet rövid lábjegyzet csupán az indiai mitológiához képest) Sokat mesélt a családjáról, az indiai életről, családról, muszlim ellentétekről, ünnepségekről s ami fő: mindezt érthető nyelven. Persze ő is kényszervállalkozó volt csak, de a jobb fajtából. Pont mint nálunk a taxisok, csak itt a szakmához nem kell autó, elég pár angol szó, egy papucs, egy szövetnadrág, meg egy világos ing, s ezek meg úgyis adottak egy indiainál. Egy óra elteltével aztán búcsút vett, ebből kiderült, hogy a barlangtemplomokban már nem mer kényszervállalkozni, gondolom a kényszervállalkozók maffiája miatt. Egy kövön ülve megkötöttük az üzletet is, 70 rupi volt talán és mindenki mosolygott utána. (név és cím a Kiadóban) Még megbeszéltük vele, hogyha nem utazunk tovább, akkor elvisz a szomszéd faluba indiai drámát nézni, amire kiváncsiak lettünk volna, mert teljesen más mint az európai színház.

Itt jönnek most a barlangtemplomok, és a kedves kiséret után a vadkapitalizmus, először majd szétszedtek minket egy fotóért, aztán jött a belépő: 100 rupi volt az ára külföldieknek (nem is mondom többé, a helyieknek 5) de ha elosztjuk barlangtemplomokra, akkor már csak 25, sőt, ha leosztjuk az ott látott Shíva karjaira...

Ez is tiszta hely, ami szimpatikus, rengeteg domestic tourist-al, majmokkal és képeslapárussal. Időutazás az egész, egy-egy sziklába tízegynéhány méter mélyre véstek be oszlopcsarnokokat, szobrokkat, szentélyeket, fülkékkel, borzasztó aprólékossággal. A történelmi és művészeti háttérért lásd a szakirodalmat. Azért a negyedik templomban már lankadt a koncentrálóképességem, egy indiai gyerkőc akarta lefotóztatni magát, aztán egész jól elmutogattunk. Érdekes volt, hogy ő ugye –mint valamelyik indiai turista gyermeke- egy magasabb kaszthoz tartozott és amikor akartam adni neki pár magyar érmét, neveltetése folyán nem akarta elfogadni, mert az pénz. Úgy kellett rátukmálni.

Elüldögéltünk itt is, néztük ahogy alant mosnak a víztározóban és teregetik ki a hosszú selymeket, és egyáltalán az egész völgy remekbe szabott hely volt az élénkzöld vízzel, a citadellával szemben a hegycsúcson, a vörös templomokkal a tó partján és barlangokkal a hátunk mögött. Szerintem valaki ott fenn ezt adta be a Photoshop vizsgájára.

Aztán elmentünk megkeresni egy éttermet amit ajánlottak más utazók, de a rendelés előtt (pont amikor miattunk kezdett megtelni a hely) inkább leléptünk, mert megláttuk mi folyik a konyhában. A már bevált helyünkön kajálva, kitaláltuk a stratégiát. Ez jó, ez tetszik, az ember ül az általa ismert univerzum szélén, lelógatja a lábát és azt találgatja, melyik másik irányba tágítsa a horizontot. A következő állomás így Bijaipur lett, legészakibb Karnataka, ami híres a muszlim építészetéről és egyáltalán a muzulmán kulturájáról. Elértük hát a buszt, ami olyan volt mint eddig, ócska, zajos, meleg és rázós.

Bijaipur sem annyira szép hely elsőre, s egy sok órás buszozás után mindig nehéz az orientáció, mi merre, főleg ha közben páran azon ügyeskednek, hogy a motorriksájuk ülésére kerüljünk. Sötét volt. Majdnem találomra elindultunk a porban, a forgatagban, percenként jöttek emberek, hogy hova, miért és miképp, ami azért zavaró, mert nem csak nyerészkedni vágyó sofőrök vannak köztük, hanem normális érdeklődők is, akik tényleg segíteni akarnak. De megint morcos lehettem, mert mindenkit elhajtottam így vagy úgy, s a végén lejutottunk az MG roadra. Ilyen mindehol van Indiában és annyit tesz, hogy Mahatma Gandhi Road, általában a hely főutcáját jelenti. Itt voltak a szállások, rosszabbnál rosszabbak persze. A főutcán aztán egy motorriksással megegyeztünk 25 rupiban, hogy átvisz a város másik oldalára, ahol van még pár esélyes hely. Persze a fickónak ez az ár nem érte meg a fuvarra, de próbálta eladni magát, hogy majd másnap elvisz várost nézni, angolul persze egy szót sem, de volt valami kis füzetkéje a látnivalókról. Halászbástya, Hősök tere, Parlament, Andrássy út, persze bijaipuri módon. Minket nem igazán érdekelt akkor a másnap, de megnyugtattuk, hogy majd igen, igen, értesítjük a megadott számon, ha megfelel az állásra. Elvitt minket egy szállodába, amit tisztának és olcsónak mondtak, de azokhoz képest amit addig láttunk, mi a Hiltonnak néztük a helyet és már a pénzünkért kezdtem aggódni, de aztán sikerült a tulajjal lealkudni talán 400 rupira. A csótányok ellenére meg voltam békélve a hellyel, tiszta volt, hordár vitte a cuccunkat és volt sör a kerti étteremben a vega biryani mellé.. Azt már csak reggelre értettük meg, hogy miért hasonlította a hotel akusztikáját az LP a Golgumbazhoz.

A reggelről, az akusztikáról és a Golgumbazról majd holnap.

Kis intermezzo: amikor megegyeztünk a szállótulajjal, akkor a bejelentkezéshez elő kellett vegyem az útlevelemet, beírni a számát a nagykönyvbe. Ezt nem értette a szállodás ember, hogyhogy nem tudom fejből az útlevélszámomat? Miért maga tudja? Kérdeztem. Hm, neki nincs olyan, minek, India nagy, nem érdekli más ország.

Lehet igaza van.

2007 Aug 13, 07:44

kalandos! en mar az olvasasba is belefaradtam!!!

De honnan tudja az mber, hogy merre induljon Indiaban???

En lassan indulok egy nagyon vilagkoruli utra, nagyon hosszu idore, es nagyjabol tudom, hogy milyen orszagokra vagyok kivancsi, na de, ott merre induljak????

2007 Aug 13, 11:33

Szenzációsan élvezetes és mindamellett mértéktartó írás. Közben felbecsülhetetlen értékű információkkal gazdagodunk (pl:emergency quota). Le a kalappal!

Apró pontosítás: legészakibb Karnataka nem Bijaipur, hanem Bidar állam.

Tovább, tovább...(mármint írni!)

2007 Aug 13, 13:27

...nagyon jo olvasni, ujra ateli ilyenkor az ember a sajat utazasait is. (Badami es kornyek pl. nekem nagyon nagy kedvencem...)

Sajo'

2007 Aug 15, 14:32

ahogy írod Sajó, újra átéli ilyenkor az ember... Laca! méééég

2007 Aug 15, 17:58

köszi, akkor itt a folytatás...

Jan 10 Bijaipur, Karnataka Állam

Ezeken a meleg vidékeken, ha valami higéniát akarnak fenntartani akkor kő és márványlapokkal burkolnak mindent, amin megcsúszik a bogár, fel lehet mosni ha eltaposták, és nem mellesleg teljesen megakadályozza a hangos kommunikációt pár méteren túl. Veszett módon visszhangzik. A mi szállodán is ilyen volt, reggel négytől valaki távoli agóniáját hallgattuk, úgy hallatszott, hogy ő ide jött meghalni és pont ezt a hajnalt választotta. A másik tippem az volt, hogy valahol a földalatt titkos kazamatákban talán torok és tüdőszanatóriumot üzemeltetnek, de ezt késöbb elvetettem.

A fürdőszobára azért ráfért volna egy alapos lángszórós fertőtelenítés, de ez már csak ilyen errefelé. Az előző nap fáradalmai után, elég későn indultunk várost nézni s kifelé menet a barátságos portaszolgálat megállított minket, hogy már órák óta vár ránk az előző este megbeszélt motorriksás. Előszörre nem értettük a dolgot, de kinézve a porta elé, ott láttuk előző napi emberünket szétfolyni a járműben. Persze nem volt semmiféle megbeszélés, ismét egy gerilla marketinges vadászott ránk, de elgondolkodtatott, hogy mennyit kereshet a fickó, ha megérte neki órákat dekkolni a szálloda előtt. Vagy csak azért várt ránk, mert előző nap elfelejtettük kifizetni a 25 rupit a fuvarért?

Pechjére aznap már képben voltunk, nem állt mögöttünk 4 óra buszozás (csak ugyanennyi hajnali krákogás koncert) s irodalmaztunk is kicsit a látnivalókról, árakról. Így elég jól megalkudtunk s 250 rupia lett a négy órás városnézés. Előkerült a kis prospektus, ő is az alapján tudhatta mi micsoda a városban, képek voltak benne, nem szöveg. Golgumbazban kezdtünk, nem messze a szállodától, ez egy nagy park múzeummal és egy hétszintes mauzóleummal, a muzulmán temetkezés mintapéldányával. Persze