Hol a lét a halállal szembenéz

Néma a szó, bénul a gondolat,
hogy nincs többé, felfogni oly nehéz.
Sajog a szív, a lélek megborzad,
ahol a lét halállal szembenéz.

Fájó veszteség, sikoltó hiány,
helyén az űr oly mélységesen mély.
A szomorúság vigaszért kiált,
lássa feltűnni Krisztus keresztjén.

Mélyből előtör könnyek patakja,
szeretet gyémántja hulló könnycsepp.
Tükrében villan a remény arca,
- rút halál fullánkja megtöretett.

Megújulás

Odakint már hull a hűvös, őszi eső,

színét vesztve a táj oly bús, oly merengő.

Várja, felöltse a tél hófehér leplét,

megpihen alatta, míg jő az ébredés.

Láss túl a homályon, felhők szürkeségén,

elmúlásban lásd meg az új születését!

Emberi sorsunk is ily módon változik,

ha régit letéve, Krisztussal osztozik.

Mint kikelet dereng új tavasz kék egén,

felragyog a szívben mennyei fény-remény.

Borúját elűzi, örömbe öltözik,

Isten fényessége lényébe költözik.

Schvalm Rózsa verse Loncuska
képszerkesztésével.

Hol az élet utak véget érnek

Temetők néma csendjében ma este,
mintha a csillagos ég tükröződne.
Mécsesek és gyertyák villódzó fénye
vetül színpompás, virágos kertjére.

Itt, hol az életutak véget érnek,
csak porladó test rejlik a mélyben.
Testben a lélek nem lakik odalent,
más dimenzióban már otthonra lelt.

Tétován, idéz fel most a képzelet,
halovány gyertyafényben emlékeket.
Fájdalom elpihent már békességben,
majdani találkozás reményében.