A képzelet köti össze az időbelit az időtlennel, éppezért tartalmai

felemásak: időbeli, változó megjelenési módjuk és időtlen, változatlan

lényegük van. A képzelet tartalmainak: egy vallási fogalomnak,

erkölcsi törvénynek, művészi alkotásnak megjelenési módja változik,

előbb-utóbb el is pusztul; lényege nem-keletkezett és nem-múló.

   A vallásokat, mítoszokat, jóslási módszereket az emberi képzelet

teremti, akár a műalkotásokat.

  Olvass verseket oly nyelveken is, amelyeket nem értesz. Ne sokat,

mindig csak néhány sort, de többször egymásután. Jelentésükkel ne

törődj, de lehetőleg ismerd az eredeti kiejtésmódjukat, hangzásukat.

   Így megismered a nyelvek zenéjét, s az alkotó-lelkek belső zenéjét.

S eljuthatsz oda, hogy anyanyelved szövegeit is olvasni tudod a

tartalomtól függetlenül is; a vers belső, igazi szépségét, testtelen

táncát csak így élheted át.

/Weöres Sándor:A teljesség felé/

   Az alkotás lehetősége megvan az emberben és eszközeiben, de a

művészi alkotás emberfölötti csoda.

   Azt, ami a szép műveket széppé teszi, a jelenségvilág tényei közt

hiába keressük. A remekművek lehetnek egyszerűek, bonyolultak,

rendezettek, szeszélyesek, tökéletesek, kezdetlegesek; éppígy a

kontár-művek is. Csak épp a remekműben megvan az a csodálatos

delejesség, mely a kontárműből hiányzik, s amelyet a jelenségvilág

körülményeiből nem lehet levezetni.

Illés Árpád festő barátomtól hallottam:

-A természetben nincs semmi ízléstelen.Sőt:még az emberi ízléstelenséget is helyre-javítja.Nézz meg egy villamoskocsit:sárgára kent,otromba skatulya.De ha a hegyről nézed a várost,a színek egymáshoz illeszkednek és a mozgó kis sárga villamosok is gazdagítják a látványt. Vagy vegyél egy ronda csillárt,amilyet a legtöbb polgári lakásban láthatsz: vidd ki az erdőbe,ásd el a földbe a gyökerek közé,menj érte néhány hónap múlva és meglátod,hogy a természet megszépíti,amennyire csak lehet.

A természetben mindig szép formák és szép színcsoportok vannak.Nézz meg egy férget,vagy egy darab trágyát:annak is szép színe és formája van.

Ha az ember a természettől valamit elvon,hogy saját kívánalma szerint alakítsa:az eredeti szépséget többé-kevésbé háttérbe szorítja rajta,s néha szépet,többnyire rútat formál belőle.

A természet a végtelen alkotó végtelen szépségét hordja.Az emberi készítmények a véges alkotók különböző szépségű művei.

Az ifjú arc,váltakozó vidám és szomorú tündéreivel:mozgalmas,szikrázó,örvénylő,csábító szépség.

Az öreg arc,szilárd formáival,a ráncok egyenletes hálózatával:nem csábító,önmagában-való,fenséges,nyugodt szépség.

A mai embert az érzékiség rángatja,csak a csábító-szépséget ismeri s az öreg arc hatalmas szépségéhez kevésnek van szeme.

S többnyire el is rútítják ifjú arcukat,nemiségük plakátját formálják belőle;s elrútítják öreg arcukat is,mert a fiatalság nyomorúságos roncsát őrizgetik rajta.

"Gyere velem repülni"-szól a darázs a virágnak.

"Tapadj az ágra mellém"-szól a virág a darázsnak.

/Weöres Sándor:A teljesség felé/

A teljesség megbomlásának fő-formája,hogy nő és hím lesz belőle.

A nőség vagy hímség felé még csak közeledő kisgyermek éppúgy teljes,mint az egyéni különlét fölé emelkedő lény,aki a nőséget és hímséget egyesíti,a változatlanba oldja.

Ahogy a nő-test és férfi-test kiegészítésre szorul,éppígy csonka a nő-lélek és férfi-lélek.A nő nem ismeri a világosságot,a férfi nem ismeri a meleget.A nőből hiányzik az igazi teremtő-erő,a férfiból az igazi éltető-erő.A nő,ha az emberiség maradandó kincse felé törekszik,csak azt fogja fel belőle igazán,ami benne mozgalmas,eleven-pezsgésű,esemény-szerű;a teremtés templomát úgy tekinti,mint egy uzsonnázó-helyet,pletyka-sarkot.A férfi,ha az emberi tenyésztés édes játékaiba és meleg meghittségébe helyezkedik, elhomályosúl,elgépiesedik;az élet templomát úgy tekinti,mint alkalmat a kényelemre.A nő oldottan lebeg az élet mozgó,forró áramában és csak arra figyel,ami szerves összefüggés, tenyészet,enyészet;a férfi zártan, határoltan evez a mindenségben és érdeklődése tárgyait szigetekként szemléli.

Ami az úton el nem indult,vagy ami az út elején van-a kő,a csecsmő-még nem szerzett magának semmi kincset és önmagában véve szeretetreméltó.S a teljességbe érkezett lény,aki szerzett kincseit már magába-olvasztotta és éppúgy nincs semmije,mint a kőnek,vagy a csecsemőnek:szintén önmagában-véve szeretetreméltó.S a még el nem indult,s a már megérkezett: azonos.

A gyarapodás útján járó embert,aki félig-megszerzett,csonka kincsek alatt roskadozik,csak az idétlen kincsek csábereje okozta tévedésből lehet szeretni,vagy rokonság kapcsán,vagy részvétből,vagy a végtelen szeretet hőfok-nélküli,tökéletes egykedvűségéből.

Figyeld a tünemények szakadatlan áramlását:mind más és mindig más és mégis mindig azonos. Figyeld tested fájásait: a tompán húzódó sajgástól az élesen villámló fájdalomig mennyi változat! s ezek folyton cserélődnek, egymásra rétegeződnek, akár egy zenemű motívumai,vagy a fán a lombok, gallyak, virágok csipkézete. Figyeld a történelemben,a jelenkorban és saját hétköznapjaidban a jószándék, szenvedély, hazugság, erőszak egymásba-mosódó vonulását: mindaz,amit  magában-véve rossznak, csúfnak, aprónak ismersz, oly harmóniává szövődik, mint a felhők vándorlása, vagy a hegykúpok láncolata.