A teljes-idő mása a jelenség-időben: az eszme-idő. Egy ember élete az eszme-időben nem a születéssel kezdődik és nem a halállal végződik.

Homályos, felelőtlen perceid az eszme-időben mindig "ifjúkoriak",érett, felelős perceid pedig "öregkoriak", független attól, hogy húsz, vagy hetven éves korodra esnek-e.

   Az eszme-időben az egy-ember élete mindig a gyarlóbbtól a különb felé halad, az emberiség élete pedig a különbtől a gyarlóbb felé. Mert mindig csak az egy-ember emelkedik az életbeli állapot fölé; az emberiség egésze alaktalan tömeg, mely elsötétül.

     Tapasztalod a napok és évszakok váltakozását: ez a külső idő, melyet az óra egyenletes mozgásával mérhetsz.

   Tapasztalod személyed testtelen tartalmainak változását: ez a belső

idő, melyhez mérőeszközöd nincsen, a külső időhöz képest hol gyorsan,hol lassan múlik.

   Belső idő játszódik le az állatban, növényben, ásványban is, ahogy változó jelenségeik a változatlan létezésre árnyék-csipkékként rávetődnek.

   Az élettelen erők működésének egymásutánja: világfolyamat-idő.

    Egyetlen pont sem fér el a térben. A tér csak az érzékek részére tűnik határtalannak; tulajdonképpen szűkebb mint a pont.

   Ami határtalan: kiterjedéstelen; ami kiterjedéstelen, abban a végtelen nagyság és végtelen kicsinység ugyanaz.

   Isten nemcsak végtelen nagy, de végtelen kicsiny is: nincs az a parány, melyben teljes-mivoltában benne ne rejlene.

   Isten és a mindenség egyetlen ponton belül van.

/Weöres Sándor:A teljesség felé/

                Fehér trilógia, I.

   "Én vagyok a változó és én vagyok a változatlan." Aki nem tudja:

a teremtést méltán kegyetlenségnek érezheti.

                Fehér trilógia, II.

   A változó kínja a változatlan belégzése. A változó öröme a

változatlan kilégzése.

                Fehér trilógia, III.

   A nyugalom szakadatlanul megvalósul a küzdelemben. A valóság

szakadatlanul énekel a látszaton keresztül.

   Asztal és nem asztal, hosszú és rövid, jó és rossz, örök és mulandó

-- A kettős Nevezhetők tökéletesen vezetik az embert. És aki túllát

rajtuk: megpillantja a Nevezhetetlent.

   Ahogy a nappal és éjszaka feleződik a földgolyó körül, a nevezhető

kettősségek éppúgy feleződnek a különlévő lélek körül. Az alvásban,

halálban és elmélyülésben nincs nappal és éjszaka, és ahol megszűnik a

különlét, ott megszűnnek a nevezhető kettősségek is.

   A határok-közti léleknek érzékelhető, ami tagolt; s eszme, ami tagolatlan. A határtalan léleknek felfogható, ami tagolatlan; s tünemény, ami tagolt. A teljes léleknek csonkaság, ami tagolt, vagy tagolatlan; s valóság, ami túl van a megnevezhetőn.

/Weöres Sándor:A teljesség felé/

   Nincsen két világ, csak egy, mely külső érzékelő képességünk felé a

változó tünemény-sort, belső felismerő képességünk felé az állandólényeget mutatja.

   Az időbeliben, változóban az érzékelés igazít el, az időtlenben,

változatlanban pedig a képzelet.

   Aki elmerül önmaga alap-rétegébe, a változatlanba: ezt akárhányszor is megismétli, a változatlant akármennyire is megismeri, mégsincs róla semmi érzékelése. Amit ott megismer: nem tapasztalja, hanem képzeli;

csakhogy a változatlan éppúgy vezeti a képzeletet, mint a változó

tünemény-sor az érzékelést.

   A jelenségvilágban Isten csak eszme; Istenben a jelenségvilág csak

lidérc.

   A dolgok érzékelhető mivoltában nincs jelen az Isten. A dolgok

visszájukat fordítják az érzékelés felé és színüket az Isten felé.

Isten jelen van a dolgok közös lényegében, de nincs jelen a dolgok

sokfajta érzékelhető megnyilvánulásában, hol a tünemények serege hullámzik.

/Weöres Sándor:A teljesség felé/

         Vigyázz, hogy világosat gondolsz-e, vagy sötétet; mert amit

gondoltál, megteremtetted.

   A természet a természeti-világban alkot, a lélek a lelki-világban.

Ha egy ruhát, bútort, akármit készítesz, előbb kigondolod, vagyis a

lélek világában megalkotod, s csak aztán készíted el a természeti

világban is, természetbeli eszközeiddel. Igazi alkotásod nem a

természetben, de a lélekben lévő; egyik előbb-utóbb szétromlik, másik

belérögződött a keletkezésének perceibe.