Ha Janus-temploma zárva van, akkor béke honol az egész birodalomban – legalábbis így vélték az ókori Rómában. Hogy lehet az, hogy egy isten bezárja a templomát, és addig nem is enged be senkit, amíg ki nem tör a háború? Furcsa, kifacsart logikának tűnhet a dolog, pedig nem az.

Janus a kezdetek istene volt, akinek ősiségéhez kétség sem férhetett. Eredete sokak szerint etruszk gyökerekre vezethető vissza, ő maga azonban olyan istenség, amely kitörölhetetlenül Rómához kapcsolódott, de túlélte az ókort, és a mai napig használjuk a „Janus-arcú” kifejezésünkben.

Ez a kifejezés mostanra azonban valamilyen álcára, valami olyan kettősségre utal, amely a kétarcúsággal párosul, de csak azért, mert az évszázadok során elfelejtettük ennek a szimbólumnak a valódi jelentését. Az egykorú ábrázolásokon két szakállas férfifej látható, mintha a tarkójuknál összenőttek volna. Az egyik arc öreg vonásokat visel magán, a másik azonban még ifjú. Mindent látnak – visszafelé, a múltba, és előre, a jövőbe tekintve –, hiszen egy kútfőhöz tartozó, ellenkező irányú aspektusok.

A jó kezdet fél siker, ahogy a mondás is tartja. A fél siker, a fél arc, de a teljes sikerhez a másikra is szükség van: az eredmények, a sikerek mögött ott a múlt, a befektetett energia. Többnyire nem látszik, és nem is olyan csillogó, de nélküle nem lenne mire alapozni az új kezdeményezést. Ezért, amikor valami új dologba kezdünk – vagy nekiindulunk egy következő ciklusnak, új évnek –, amikor két világ, a múlt és a jövő világának kapujában vagyunk, meg kell állnunk és időt kell szentelnünk az előkészítésére. Rómában Janusé volt az egész január hónap, amelynek nevében ott van a nyitás, a kezdet szava. Ekkor le lehet tenni a régi terheket, le lehet vonni a következtetéseket, megőrizve a velejüket. Rendezhetjük a sorainkat és egyben felkészülhetünk a tavaszra, a rügybontásra, a megújulásra.

Januárban mindenki egy új világ, egy új esztendő kapujában áll. Nézünk előre, az ismeretlenbe, amit még alakíthatunk, és látjuk a múltat is, amelyen már nem tudunk változtatni.

Minden kapu, a kézzelfogható és a szimbolikus egyaránt, egy ilyen határ, hiszen mindig jövünk valahonnan, és tartunk valahová. Az ismertből az ismeretlenbe, ami mindig harccal, kimunkálással jár együtt.

A sorsát irányító embernek, aki filozófiai viszonyulással tekint a világba, ebben az értelemben az egész élet harcmező, ahol a múlt tapasztalataira támaszkodva figyeli a jövendőt, hogy mit tudna jobbítani, csiszolni önmagán.

Lényének hátra néző Janus-feje mindig emlékeztetni fogja, honnan jött, minek köszönheti azt, amit eddig elért.

Janus istent mindig érett férfiként jelenítették meg, aki mögött már van tapasztalat, ami az érettségét adja. Így a belső harcra és tettekre kész, nemesedni vágyó ember kinyitja és nyitva tartja kapuit. Kész saját magát megismerni és birtokba venni, tapasztalatokat gyűjteni. Ezek után talán nem csoda, hogy a Római Birodalom története során alig néhányszor volt olyan alkalom, hogy becsukták volna Janus templomának kapuját. Mert a külső béke állapota törékeny, egyedül a szilárd belső központ meglelése ad olyan szilárdságot, amellyel úrrá lehetünk a belső és a külső nehézségeken is.

Az új kezdet azonban mindig Janus-arcú: ha csak a pillanatnak, az itt és mostnak engedelmeskedünk, akkor tettünk eredménye mindig kétséges lesz. A kettősségek egységéből így összeférhetetlenség, szétválás lehet.

De az elme egy, amely képes megérteni az időben való ciklikus haladást. Ha csupán egymástól elkülönült, jobb és kevésbé jó éveket hagyunk a hátunk mögött, az idő láncszemei elgurulnak, és végül kifolyik a kezünkből az élet. De ha az éveket egymáshoz kapcsoljuk, a múlt tetteit pedig ok-okozat szerint összefűzzük, akkor az új kezdetben mindig ott rejlenek a múlt eredményei is. Ezért tudjuk, hogy mi a következő lépés számunkra, hogy hová szeretnénk eljutni, és mit cselekedjünk meg vagy helyesbítsünk a korábbiakhoz képest.

Így Janushoz hasonlóan, aki nem ismeri a röpke pillanatot, csak a tartósságot, az idő kitágul, újra lehetségessé válik minden, a hosszabb távú, kitartást igénylő célok elérése is. Ezért is lehetett az eskük, a szerződések egyik legfontosabb védőistene. Tartósság, megfontoltság, szilárd erő kapcsolódik hozzá, amely éppen olyan szilárdan támaszkodik a múltra, mint amilyen tartós hatásra törekszik a jövőben. Ha nyitva van saját Janus-kapunk, akkor nemcsak eljár felettünk a szüntelenül pergő idő, hanem szövetségesünkké válik: vannak tapasztalataink, vannak törekvéseink, és ha nem akarjuk konzerválni a helyzetünket, jöhetnek a kihívások és az új távlatok. Janusszal képletesen szólva: ifjonti hebehurgyaság helyett férfierővel.

Rusznák György

http://www.ujakropolisz.hu/cikk/janus-arcu-kezdet

Olvastad már?
A megújulás
A megújulást meg kell érdemelni
A Tavasz