Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

Elfelejtettem a jelszavam 

Nem vagy belépve

Ez a funkció csak regisztrált tagoknak elérhető. Csatlakozz most a Networkhöz vagy ha már tag vagy, lépj be itt:

http://kagylokurt.hu/3458/tarsadalomtudomany/az-emberi-hivatas.html

írja a kagylokurt.hu


„A sötét teremben csönd honolt, azaz mégsem teljes csönd, hanem igen halk, mély, finom duruzsolásszerű hang töltötte be leheletmód a légkört. Félhomály uralkodott, a távolabbi alakok beleolvadtak a sötétségbe. Csak néhány arc, néhány figura volt élesebben kivehető. Én keresztbe tett lábbal ültem, előttem a sötétség, s akiket jobban láttam, az a néhány személy szintén a földön kuporogva, de mégis erőteljesen és fenségesen ült. Öregek, a misztika nagymesterei, akik tán százévenként, ha összegyűlnek, s meg hányják-vetik a világ dolgait. Süvegük, köntösük hosszú, bölcsességük mélységes, hallgatásuk komor és fenséges. Hogy kerültem én ide? Mintha várnának valamire, s hirtelen a homályt apró fények tördelték szanaszét. Fénygolyók, apró fénygyöngyök hevertek a tekintélyes öregek előtt. Hallgatagon, várakozón néztek a mindenségbe, bár úgy is tűnhetett volna, a semmibe bámulnak. Én a semmit láttam, a homályt, a sötétséget, de hogy ők mit láttak? Ki tudná rajtuk kívül elmesélni? Ám szótlanok voltak, hallgatagon, méltóságos mozdulatlanságban ültek. Csak a fénygyöngyök izzottak előttük, az apró, eleven szikrák rezgőtáncot jártak, néha el-elhalványultak, máskor felsziporkáztak, mintha csak gyantaport szórna az ember a parázsra. Szót nem szóltak az öregek, csak néhány fénygolyót elibém tettek, mintha a kezembe adták volna, de kicsúszott minden a markomból. Aztán én, a kicsi ember ottmaradtam egyedül, az öregek visszahúzódtak a mélysötétbe, a fénygyöngyök még táncoltak egy helyben pár pillanatig, majd elhamvadt a fényük, elsorvadt a táncuk…”

network.hu

 

 

Eddig az álom, s vajon melyik szerepben ismer magára az ember? Hány és hány helyzeten keresztül zajlik az emberi élet? Megszületünk, szeretünk és meghalunk – fogalmazta egy irodalmár. De hogy milyen hordalékot sodor magával az élet árama, az rajtunk is múlik. Hogy mivel töltjük azt a rövid időt, amíg itt, a Földön járunk, javarészt mégiscsak tőlünk függ.


Sokszor hangoztatott tétel, már-már spirituális közhely, hogy az élet nem más, mint feladat. A sors, mint esély, az élet, mint feladat… de mi az emberi hivatás? Az emberi viszonyokban megnyilvánuló feladat? Vagy a mindenség által reánk osztott szerep? Mennyire az ember választja az eszmét, s mennyire az eszme választja az embert? Alkalom szüli a tolvajt – tartja a mondás, de vajon nem alkalom szüli-e a hőst, az apát, anyát, gyermeket, szeretőt, mártírt, győztest és vesztest is? Nem alkalom szüli akár a mindenséget is? Mi az Isten hivatása?


A hivatástudat fogalma mára devalválódott. A hivatást két szinten értelmezhetjük, világi elhívatás gyanánt, amikor a hivatás mint professzió – szülői, orvosi, segítői, színészi vagy más pálya – jelentkezik, és valamely eszme vonzereje gyanánt, amikor hivatástudatnak titulálják.
A hivatás, mint világi feladat, magas eszménynek te kinthető. Az élet alapvető szerepei, a pálya, a jó értelemben vett karrier, a siker – főként a másokkal osztozó, másokat szolgáló siker – igenis pozitív emberi lehetőségek. A hivatás ebben az értelemben nem csupán hivatal, hiszen a hivatali mentalitás sokszor kiforgatja önmagából az embert. Sokan elfelejtik, mit is jelent például a miniszter szó. Nem az államapparátusban betöltött magas és megközelíthetetlen szerepet jelzi, hanem egyszerűen azt jelenti: szolga. Márpedig a hivatali pozícióba kerülő ember sokszor megfeledkezik közember voltáról, és a tekintélyelv pszichózisa folytán uralmi helyzetbe álmodja önmagát. Éppen a demokráciákban született az a mondás, miszerint a hatalom korrumpál, a teljhatalom pedig teljesen korrumpál. Nem elegendő tehát a torz apparátcsik mentalitás, de az sem kielégítő, ha tisztességes hivatalnokká, ügyintézővé válunk az életben. A hivatás ennél többet követel – áldozatot, önfeláldozást. Ráadásul igazi hivatásról akkor beszélhetünk, ha az ember missziója és passziója, hivatása és kedvtelése egybeesik, vagyis ha igaz örömmel, meggyőződéssel képes végezni feladatait az életben. Savanyú arccal nem lehet a boldogságról prédikálni.


A hitelességben az elégedettség a kulcsszó. A hiteles anya boldog gyermekei körében, boldog otthoni szerepében. A hiteles művész önmagán, saját tudatán átszűrve mutatja meg a világot – olyannak, amilyennek látja, s nem a pillanatnyi divatízlést igyekszik szervilisen kiszolgálni. A hiteles férfi maga mögött tudja hagyni a hamis férfiideálokat, és érett, kiteljesedett szellemiségű emberként képes az alkotásra, a teremtésre. Klasszikus hivatások ezek az életben: férfinak lenni, nőnek lenni, művésznek lenni. Világi hivatásában is elégedettség kell kísérje az ember tetteit, akkor képes hitelesen betölteni szerepét.


A világi hivatással szemben a hivatástudat, mint egy eszme vonzerejére adott válasz mára egyértelműen pejoratív színezetet kapott, talán nem véletlenül. A hivatástudat sokszor a mások ellenében érvényesülni akarás szinonimája lett, az elvakultság, a fanatizmus édes testvére. Torzult hivatástudata folytán az ember általában nem önmagával foglalkozik, hanem másokkal, nem önmagát igyekszik jobbítani, hanem másokat akar megváltoztatni, nem önkritikát gyakorol, hanem másokat ostoroz. A szellemi szabadság helyett egy-egy eszme monomániás rabjává lesz, s a hiteles lelki fejlődéshez szükséges szerénység helyett a világ megváltására törekszik, a végső igazságok birtokosának, az egyedül üdvözítő módszer letéteményesének hiszi magát. Márpedig a legfőbb eszmény, az Abszolút Igazság rabjává kell válni, nem a dogmák és szabályok rabjává.


A botcsinálta hitszónokokat és világmegváltókat általában elnéző, majdhogynem lekezelő mosoly kíséri, talán nem is véletlenül. Úton-útfélen találkozni látnokokkal, prófétákkal, isteni inkarnációkkal és atyaistenekkel, istennőkkel. De ha annyi világmegváltó él közöttünk, hogyhogy a világ mind a mai napig még sincs megváltva? Miért nyomorult a világmegváltók sorsa? Hogyhogy még mindig a gonosz az erősebb? Mondják persze, a jó passzív, a rossz aktív… Vajon teljes kielégülést nyújt-e a professzionális hivatásszerep? Elegendő-e a munka-karrier, valamely szellemi többlettel gazdagítva? Vagy nyugodjunk bele abba, hogy az élet folyamatos átalakulás, formálódás, egyfajta dinamikus életfeladat? Netán az igazság ismeretére vagyunk hivatva? De hisz az igazság még nem tett boldoggá senkit! Az igazság nem kényelmes, fájdalom csak, amit aratsz – mondja a költő.


De egy hivatásról még nem beszéltünk, a papi, szerzetesi elhívatásról. Közismert a példa, amikor egy nehézatléta kapott isteni szózatot: légy pap! „Dehogy leszek, én birkózó akarok lenni!” – ellenkezett a jelölt, ám végül mégis beadta derekát a hívó szónak. Akkor lepődött csak meg, amikor kiderült, mások nem isteni elhívatás nyomán vállalták a papi hivatást. Emezekkel szemben az elhívott esete jó példája annak, hogy az eszmények nagyobb gravitációval rendelkeznek, mint a csekély emberi erő vagy tudás. A papi, szerzetesi, aszkéta élet a szentség visszaszerzésére tett nagy kísérlet. Más-más eszközökkel élnek a szentség elhívatásában élők. A jógí a misztika útján közeledik céljához, a pap a rítuson és szolgálaton keresztül, a remete az elvonulás aszkézisén keresztül, a szerzetes pedig érzelmi alapon – de mind egyfelé tartanak. Noha nem lehet minden férfiből pap vagy szerzetes, a szentség kiiktatása az emberlétből súlyos dimenzióvesztést jelent.


Az ember tudatos lény, ám tudata általában mégis öntudatlanul működik. Olykor az individuumnál magasabb, fajspecifikus erők is működésbe lépnek. Márpedig az emberiségnek mint fajnak a túlélési stratégiái között szerepelnek a hagyományos élethelyzetek, a professziószerű hivatások, de talán új jelenségként a szentség újbóli térhódítása is. A létezés kereteit nem csupán a tér három dimenziója – hosszúság, szélesség és mélység – adja. Negyedikként idesoroljuk az időt, az időbeli kiterjedést, további dimenziókról azonban nemigen gondolkodunk. Az intenzitást, az élet érzelmi mélységeit azonban nyugodtan tekinthetjük az ötödik dimenziónak. A térdimenziókat a geometria fogja át, az idődimenzióval a történelem s az emberi időérzékelés foglalkozik, az intenzitás-dimenzió pedig talán éppen a spiritualitáson, a szellemiségen, a valláson keresztül közelíthető meg legjobban.


Csakhogy a hagyományos, intézményesült vallásosság sokszor a szubjektív lelki nyomor mentsvára, illetve az objektív lelki terror fojtópóráza volt. Ezt a hiányos és nyomorult helyzetet nem tudta feloldani a felvilágosodás vagy a természettudományos világkép, de az ipari vagy a posztmodern világrend sem: az ember továbbra is egyedül érzi magát. Jogos volna a deifikáció vágya, a megistenülés. Egyes világnézeti rendszerekben ez kimeríti az istenkáromlás fogalmát, mások szerint lehetséges, megint mások egyenesen elérendő célnak tekintik. Hajdanán, kedvenc novellám foglalkozott e témával. Kamasz főhőse egy iskolai dolgozat ’mi szeretnél lenni?’ kérdésére egyenesen azt válaszolta: Isten. Ezt tekintette a korlátok közé szorított, nyomorult és kurta emberi élet egyetlen reális alternatívájának. Persze istenné válni heroikus, ámde hiábavaló próbálkozás, a megigazulás azonban nem az. Végső lényegét tekintve az ember nem anyagi természetű, hanem spirituális. Ehhez a spirituális lényeghez pedig reális út vezet, az önmegvalósítás útja. Ezzel az ember képes átlépni az emberlét korlátain, legyőzheti biológiai, szociális, kulturális és minden egyéb meghatározottságát. Márpedig ez az egyik legmeghökkentőbb kérdés: hogyan győzhetők le az emberlét késztetései? Hogyan szabadulhat meg a lélek az emberi önazonosítástól?


Talán az ember isteni hivatásának felvállalásával? Mert míg az anyag világában rend uralkodik, addig az isteni birodalomban harmónia.


„Meglehet, ma még kisgyermekként játszunk az elibénk gurított fénygyöngyökkel. Kihuny kezünkben a fény, elgurul a golyó, csalódottságában sírva fakad a kisgyermek. De a bölcsek minden erejüket összeszedve bámulnak a gyermekre, hátha szemük sugara tudásukat, akaratukat is közvetíti. S mire a születések és meghalások sokaságával szaggatott élet folyamán felnő a gyermek, ő is a bölcsek homályos körébe lép, s reménylőn tekint a jövő nemzedékre, aki még sírva játszik az elibé gurított fénygyöngyökkel.”

 

Rácz Géza

2005/39.

 

Kapcsolódó cikkek:

Címkék: aktív anya apa boldog elégedett ember emberiség erő eszme feladat filozófia férfi gyermek győztes harmónia hiteles hivatal hivatás hivatástudat hős isten karrier mindenség mártír művész rend spiritualizmus szellem szent tudat tudomány tudás túlélés vallás vesztes élet érzelem ösztön

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu