Kis türelmet...
http://kagylokurt.hu/3458/tarsadalomtudomany/az-emberi-hivatas.html
írja a kagylokurt.hu
„A sötét teremben csönd honolt, azaz mégsem teljes csönd, hanem igen halk, mély, finom duruzsolásszerű hang töltötte be leheletmód a légkört. Félhomály uralkodott, a távolabbi alakok beleolvadtak a sötétségbe. Csak néhány arc, néhány figura volt élesebben kivehető. Én keresztbe tett lábbal ültem, előttem a sötétség, s akiket jobban láttam, az a néhány személy szintén a földön kuporogva, de mégis erőteljesen és fenségesen ült. Öregek, a misztika nagymesterei, akik tán százévenként, ha összegyűlnek, s meg hányják-vetik a világ dolgait. Süvegük, köntösük hosszú, bölcsességük mélységes, hallgatásuk komor és fenséges. Hogy kerültem én ide? Mintha várnának valamire, s hirtelen a homályt apró fények tördelték szanaszét. Fénygolyók, apró fénygyöngyök hevertek a tekintélyes öregek előtt. Hallgatagon, várakozón néztek a mindenségbe, bár úgy is tűnhetett volna, a semmibe bámulnak. Én a semmit láttam, a homályt, a sötétséget, de hogy ők mit láttak? Ki tudná rajtuk kívül elmesélni? Ám szótlanok voltak, hallgatagon, méltóságos mozdulatlanságban ültek. Csak a fénygyöngyök izzottak előttük, az apró, eleven szikrák rezgőtáncot jártak, néha el-elhalványultak, máskor felsziporkáztak, mintha csak gyantaport szórna az ember a parázsra. Szót nem szóltak az öregek, csak néhány fénygolyót elibém tettek, mintha a kezembe adták volna, de kicsúszott minden a markomból. Aztán én, a kicsi ember ottmaradtam egyedül, az öregek visszahúzódtak a mélysötétbe, a fénygyöngyök még táncoltak egy helyben pár pillanatig, majd elhamvadt a fényük, elsorvadt a táncuk…”
Eddig az álom, s vajon melyik szerepben ismer magára az ember? Hány és hány helyzeten keresztül zajlik az emberi élet? Megszületünk, szeretünk és meghalunk – fogalmazta egy irodalmár. De hogy milyen hordalékot sodor magával az élet árama, az rajtunk is múlik. Hogy mivel töltjük azt a rövid időt, amíg itt, a Földön járunk, javarészt mégiscsak tőlünk függ.
Sokszor hangoztatott tétel, már-már spirituális
közhely, hogy az élet nem más, mint feladat. A sors, mint esély, az
élet, mint feladat… de mi az emberi hivatás? Az emberi viszonyokban
megnyilvánuló feladat? Vagy a mindenség által reánk osztott szerep?
Mennyire az ember választja az eszmét, s mennyire az eszme választja az
embert? Alkalom szüli a tolvajt – tartja a mondás, de vajon nem alkalom
szüli-e a hőst, az apát, anyát, gyermeket, szeretőt, mártírt, győztest
és vesztest is? Nem alkalom szüli akár a mindenséget is? Mi az Isten
hivatása?
A hivatástudat fogalma mára devalválódott. A hivatást két
szinten értelmezhetjük, világi elhívatás gyanánt, amikor a hivatás mint
professzió – szülői, orvosi, segítői, színészi vagy más pálya –
jelentkezik, és valamely eszme vonzereje gyanánt, amikor hivatástudatnak
titulálják.
A hivatás, mint világi feladat, magas eszménynek te
kinthető. Az élet alapvető szerepei, a pálya, a jó értelemben vett
karrier, a siker – főként a másokkal osztozó, másokat szolgáló siker –
igenis pozitív emberi lehetőségek. A hivatás ebben az értelemben nem
csupán hivatal, hiszen a hivatali mentalitás sokszor kiforgatja
önmagából az embert. Sokan elfelejtik, mit is jelent például a miniszter
szó. Nem az államapparátusban betöltött magas és megközelíthetetlen
szerepet jelzi, hanem egyszerűen azt jelenti: szolga. Márpedig a
hivatali pozícióba kerülő ember sokszor megfeledkezik közember voltáról,
és a tekintélyelv pszichózisa folytán uralmi helyzetbe álmodja önmagát.
Éppen a demokráciákban született az a mondás, miszerint a hatalom
korrumpál, a teljhatalom pedig teljesen korrumpál. Nem elegendő tehát a
torz apparátcsik mentalitás, de az sem kielégítő, ha tisztességes
hivatalnokká, ügyintézővé válunk az életben. A hivatás ennél többet
követel – áldozatot, önfeláldozást. Ráadásul igazi hivatásról akkor
beszélhetünk, ha az ember missziója és passziója, hivatása és kedvtelése
egybeesik, vagyis ha igaz örömmel, meggyőződéssel képes végezni
feladatait az életben. Savanyú arccal nem lehet a boldogságról
prédikálni.
A hitelességben az elégedettség a kulcsszó. A hiteles
anya boldog gyermekei körében, boldog otthoni szerepében. A hiteles
művész önmagán, saját tudatán átszűrve mutatja meg a világot – olyannak,
amilyennek látja, s nem a pillanatnyi divatízlést igyekszik szervilisen
kiszolgálni. A hiteles férfi maga mögött tudja hagyni a hamis
férfiideálokat, és érett, kiteljesedett szellemiségű emberként képes az
alkotásra, a teremtésre. Klasszikus hivatások ezek az életben: férfinak
lenni, nőnek lenni, művésznek lenni. Világi hivatásában is elégedettség
kell kísérje az ember tetteit, akkor képes hitelesen betölteni szerepét.
A világi hivatással szemben a hivatástudat, mint egy eszme vonzerejére
adott válasz mára egyértelműen pejoratív színezetet kapott, talán nem
véletlenül. A hivatástudat sokszor a mások ellenében érvényesülni akarás
szinonimája lett, az elvakultság, a fanatizmus édes testvére. Torzult
hivatástudata folytán az ember általában nem önmagával foglalkozik,
hanem másokkal, nem önmagát igyekszik jobbítani, hanem másokat akar
megváltoztatni, nem önkritikát gyakorol, hanem másokat ostoroz. A
szellemi szabadság helyett egy-egy eszme monomániás rabjává lesz, s a
hiteles lelki fejlődéshez szükséges szerénység helyett a világ
megváltására törekszik, a végső igazságok birtokosának, az egyedül
üdvözítő módszer letéteményesének hiszi magát. Márpedig a legfőbb
eszmény, az Abszolút Igazság rabjává kell válni, nem a dogmák és
szabályok rabjává.
A botcsinálta hitszónokokat és világmegváltókat
általában elnéző, majdhogynem lekezelő mosoly kíséri, talán nem is
véletlenül. Úton-útfélen találkozni látnokokkal, prófétákkal, isteni
inkarnációkkal és atyaistenekkel, istennőkkel. De ha annyi világmegváltó
él közöttünk, hogyhogy a világ mind a mai napig még sincs megváltva?
Miért nyomorult a világmegváltók sorsa? Hogyhogy még mindig a gonosz az
erősebb? Mondják persze, a jó passzív, a rossz aktív… Vajon teljes
kielégülést nyújt-e a professzionális hivatásszerep? Elegendő-e a
munka-karrier, valamely szellemi többlettel gazdagítva? Vagy nyugodjunk
bele abba, hogy az élet folyamatos átalakulás, formálódás, egyfajta
dinamikus életfeladat? Netán az igazság ismeretére vagyunk hivatva? De
hisz az igazság még nem tett boldoggá senkit! Az igazság nem kényelmes,
fájdalom csak, amit aratsz – mondja a költő.
De egy hivatásról még
nem beszéltünk, a papi, szerzetesi elhívatásról. Közismert a példa,
amikor egy nehézatléta kapott isteni szózatot: légy pap! „Dehogy leszek,
én birkózó akarok lenni!” – ellenkezett a jelölt, ám végül mégis beadta
derekát a hívó szónak. Akkor lepődött csak meg, amikor kiderült, mások
nem isteni elhívatás nyomán vállalták a papi hivatást. Emezekkel szemben
az elhívott esete jó példája annak, hogy az eszmények nagyobb
gravitációval rendelkeznek, mint a csekély emberi erő vagy tudás. A
papi, szerzetesi, aszkéta élet a szentség visszaszerzésére tett nagy
kísérlet. Más-más eszközökkel élnek a szentség elhívatásában élők. A
jógí a misztika útján közeledik céljához, a pap a rítuson és szolgálaton
keresztül, a remete az elvonulás aszkézisén keresztül, a szerzetes
pedig érzelmi alapon – de mind egyfelé tartanak. Noha nem lehet minden
férfiből pap vagy szerzetes, a szentség kiiktatása az emberlétből súlyos
dimenzióvesztést jelent.
Az ember tudatos lény, ám tudata általában
mégis öntudatlanul működik. Olykor az individuumnál magasabb,
fajspecifikus erők is működésbe lépnek. Márpedig az emberiségnek mint
fajnak a túlélési stratégiái között szerepelnek a hagyományos
élethelyzetek, a professziószerű hivatások, de talán új jelenségként a
szentség újbóli térhódítása is. A létezés kereteit nem csupán a tér
három dimenziója – hosszúság, szélesség és mélység – adja. Negyedikként
idesoroljuk az időt, az időbeli kiterjedést, további dimenziókról
azonban nemigen gondolkodunk. Az intenzitást, az élet érzelmi mélységeit
azonban nyugodtan tekinthetjük az ötödik dimenziónak. A térdimenziókat a
geometria fogja át, az idődimenzióval a történelem s az emberi
időérzékelés foglalkozik, az intenzitás-dimenzió pedig talán éppen a
spiritualitáson, a szellemiségen, a valláson keresztül közelíthető meg
legjobban.
Csakhogy a hagyományos, intézményesült vallásosság
sokszor a szubjektív lelki nyomor mentsvára, illetve az objektív lelki
terror fojtópóráza volt. Ezt a hiányos és nyomorult helyzetet nem tudta
feloldani a felvilágosodás vagy a természettudományos világkép, de az
ipari vagy a posztmodern világrend sem: az ember továbbra is egyedül
érzi magát. Jogos volna a deifikáció vágya, a megistenülés. Egyes
világnézeti rendszerekben ez kimeríti az istenkáromlás fogalmát, mások
szerint lehetséges, megint mások egyenesen elérendő célnak tekintik.
Hajdanán, kedvenc novellám foglalkozott e témával. Kamasz főhőse egy
iskolai dolgozat ’mi szeretnél lenni?’ kérdésére egyenesen azt
válaszolta: Isten. Ezt tekintette a korlátok közé szorított, nyomorult
és kurta emberi élet egyetlen reális alternatívájának. Persze istenné
válni heroikus, ámde hiábavaló próbálkozás, a megigazulás azonban nem
az. Végső lényegét tekintve az ember nem anyagi természetű, hanem
spirituális. Ehhez a spirituális lényeghez pedig reális út vezet, az
önmegvalósítás útja. Ezzel az ember képes átlépni az emberlét korlátain,
legyőzheti biológiai, szociális, kulturális és minden egyéb
meghatározottságát. Márpedig ez az egyik legmeghökkentőbb kérdés: hogyan
győzhetők le az emberlét késztetései? Hogyan szabadulhat meg a lélek az
emberi önazonosítástól?
Talán az ember isteni hivatásának
felvállalásával? Mert míg az anyag világában rend uralkodik, addig az
isteni birodalomban harmónia.
„Meglehet, ma még kisgyermekként játszunk az elibénk gurított fénygyöngyökkel. Kihuny kezünkben a fény, elgurul a golyó, csalódottságában sírva fakad a kisgyermek. De a bölcsek minden erejüket összeszedve bámulnak a gyermekre, hátha szemük sugara tudásukat, akaratukat is közvetíti. S mire a születések és meghalások sokaságával szaggatott élet folyamán felnő a gyermek, ő is a bölcsek homályos körébe lép, s reménylőn tekint a jövő nemzedékre, aki még sírva játszik az elibé gurított fénygyöngyökkel.”
Rácz Géza
2005/39.
Kapcsolódó cikkek:
E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu
Kapcsolódó cikkek:
Fogadalmak, szabályok, alapelvek
Törvényszerűségek, melyeket érdemes szem előtt tartani
Szűrés
Janus-arcú kezdet (2015)