Farkas Molnár Péter: Vannak soha meg nem érkező vonatok.

Helyjegy, pótjegy nem szükséges. Ha menettérti jegyet kérsz, a pénztáros nem szól, csak rád néz, megcsóválja a fejét és legyint. Kis lesajnálás és kevés türelmetlenség van ebben a nézésben, fejcsóválásban. Mintha azt mondaná: ugyan minek?

A soha meg nem érkező vonatok mindig a pályaudvar legtávolabbi, legrejtettebb peronjáról indulnak. A peron mindig huzatos, poros, itt nem állnak soha egymásba kapaszkodó, búcsúzó párok, csak fáradt, magányos utazók. Van, aki még rágyújt indulás előtt, van, aki ácsorog zsebre dugott kézzel. És vannak, akik csak bámulnak maguk elé. Annyi üres tekintetet, fásult arcot, mint a soha meg nem érkező vonatok peronján, sehol másutt nem láthatsz.

A kocsik kopottak, a fülkék por- és füstszagúak. Az ablakok homályosak. Miért tisztítaná őket bárki is? Hiszen, ha a soha meg nem érkező vonat elindul, az utazók nem kifelé, hanem befelé bámulnak. Magukba néznek.

Éjfél előtt kevéssel megérkezik az állomásfőnök. A kalauz – a soha meg nem érkező vonaton mindig csak egy kalauz teljesít szolgálatot –, felkapaszkodik az utolsó kocsi leghátsó lépcsőjére. Pontosan éjfélkor még egyszer végigtekint az üres peronon meg a rövid, magányosan álló szerelvényen és a sípjába fúj.

Az állomásfőnök felemeli tárcsáját, a mozdony gőzt fúj maga elé, és a soha meg nem érkező vonat lassan, méltóságteljesen kihúz a pályaudvarról.

Az állomásfőnök sokáig néz utána. Leveszi piros sapkáját, zsebkendőt húz elő és megtörli a homlokát. Tárcsáját hóna alá szorítja, bólint. Mintha azt mondaná: hát, ez is elment.

Visszasétál kellemes, meleg irodájába, az indítótárcsát a helyére teszi. Leül, kávét tölt magának...
https://www.facebook.com/photo/?fbid=10206778515758105&set=a.1323799091670