Mikulás napja közeledtével egy kevésbé ismert Örkény novellát adnék közre ebben a virtuális világban. Egy kórházi Mikulásról szól a történet, a múlt század hatvanas, hetvenes éveiben születhetett meg, melyet Örkény más történeteivel együtt nem tekintett véglegesnek, ezért nem jelentek meg az életében.

  "Janitsári doktor, a kórház igazgató főorvosa, kilépett az irodájából. Ajtaja előtt - immár hetedéve - egy hosszú és keskeny, támtalan lócán ott ült az öreg Wirth. Az igazgató láttán felpattant, de az észre sem vette. Gondba merülve ment tovább, de egyszer megfordult, és végignézett Wirth bácsin.

  - Jöjjön csak, kérem - intett neki, és visszament az irodájába.

  Az öregember utánaeredt a tanárnak , és katonásan kihúzta magát az íróasztal előtt.

  - Tesparancs - mondta szolgálatkészen.

  -Hogy is hívják magát, kérem szépen?  - érdeklődött az igazgató.

  Ezt mindig meg szokták kérdezni Wirth bácsitól, ha újságot vagy tízórait hozzatak vele, vagy átküldték a röntgenlaboratóriumba egy sürgős leletért. Tudták, hogy valaha jobb napokat látott. Számon tartották, hogy az anyja bárólány volt, s hogy ő maga tábornok volt az elmúlt világban; de hét év se volt elegendő, hogy megjegyezzék a nevét.

  Tudta, az öreg, hogy csak kegyelemből tartják. Ez a hét év egyetlen reszketés volt, hogy mikor mondanak fel neki. Szerette volna hasznossá tenni magát, de ez az iparkodás sikertelen maradt. Rengeteg hasznos holmit hordott magánál, annyit, hogy pótzsebet varrt a zakójába; mindig volt nála tű, cérna, olló, öngyújtó, zseblámpa, gumiragasztó, üvegvágó, konzervnyitó és még másféle ügyes felszerelés. De a hét év alatt csak egyszer varrhatta fel egy idegorvos gombját. Örült, ha valaki elejtett valamit, s ő felszedhette, bizonyítván, hogy van valami dolga!

  Albérletben lakott, a legrosszabb cigarettát szívta, tíz deka franciasalátát evett vacsorára, egy vizeszsemlével és egy csokor retekkel. Se családja, se barátja, se társasága. Az emberi lét legalsó szintjén vegetált, ahol az egysejtűek, a papucsállatkák és a tengeri szegfűk az állatvilágban; de minél zsugoribb az élet, annál becsesebb. Rettegett minden fehér köpenyes orvostól, hátha eszébe jut valamelyiknek, hogy ő tulajdonképpen felesleges itt. De ő olyannnyira felesleges volt, hogy már nem is szúrt szemet senkinek.

  Most is torkában kalapál szívvel állt Janitsári színe előtt, aki tűnődve szemlélte szálkás arcát, sovány, magas termetét, melynek csak a legtetejét bírta meghajlítani az idő, mint a fenyőfák csúcsát. A szemle alighanem kedvező eredményt hozott, mert az igazgató biccentett, aztán így szólt:

  - Nézze, Fürth bácsi. Vagy mit is mondott az előbb?

  - Wirth Ottokárnak hívnak, parancsolatjára.

  - Jól van, Wirth bácsi. Akkor maga lesz a Mikulás.

  - Tesparancs? - kérdezte Wirth bácsi, attól félve, hogy nem jól hallott.

  - Majd Fonónéval beszéljék meg a ruhát - mondta az igazgató, és útjára bocsátotta az öreget.

  A Szülészet és az Ideggyógyászat pavilonja között, a kórház egykori kápolnájában - ahol a személyzeti ebédlőt rendeztek be - zajlott a Mikulás-napi ünnepság. Annyian eljöttek, hogy mozogni sem lehetett. megjelentek az összes gyerekes orvosok, műtősök, ápolónők, tisztviselők és takarítóasszonyok. S ebből a zsivajgó sokaságból két fejjel emelkedett ki a Mikulás.

  Wirth bácsi jól megállta a helyét. Nemcsak termete illett a szerephez; a hangja is mély, messze zengő volt, igazi mikulási hang. Méltóságteljesen lépkedett, sorban szétosztotta az ajándékokat, s minden gyereket szigorúan megfenyegetett az ujjával, mondván:

  - Most aztán jók legyetek, gyerekek!

  Piros süveg volt rajta. Vattából ragasztott, hosszú szakáll. Fehér szemöldök, szintén vattából. Érződött rajta, hogy csillagpor tapad köpönyege szegélyéhez, s hogy rénszarvasok húzta szánkóval utazott a kórházkapuig. A gyerekek álmélkodva nézték, vizes szemmel, de még a felnőttekben is megborzongott valami. Mert Wirth bácsi néha a felnőttekre is rámutatott - különösen, ha osztályvezető főorvos volt az illető -, s megrázta fehér cérnakesztyűbe bújtatott, hosszú mutatóujját:

  - Most aztán jók legyetek, felnőttek!

  A tréfát szívesen fogadták, mosolyogtak rajta, de közben mintha hangyák mászkáltak volna a hátukon. S másnap reggel, amikor Janitsári bement a kórházba, odamormolt egy köszönést Wirth bácsinak:

  - Jó reggelt, Wirth bácsi.

  Mások is emlékeztek a nevére. Több ízben kértek tőle tüzet. Rábíztak egy iratot, hogy vigye el a minisztériumba. Néhány nap múlva Wirth bácsi kiszuperálta a kényelmetlen lócát, s attól kezdve egy kiérdemesült hordszéken ült az őrhelyén. Ebéd után megivott egy szimplát a büfében, s a franciasaláta helyett sonkát vagy kolbászt vagy tíz deka ementálit vitt haza. A fizetése nem lett több, de ő vasárnaponként selyempapírból egy szelet Lúdlábtortát evett meg ebéd után - ki tudja, hogy van ez."

(Örkény István: Búcsú. Kiadatlan novellák. Szépirodalmi, 1989. - 193-195. oldal)