Sötétedett. Mint óriási, puha paplan ereszkedett lassan alább a homály. Beborította a szobát, a megszokott tárgyak furcsa, ismeretlen formát öltöttek, körvonalaik elmosódtak, árnyékuk deformálódva egyre nyúlt, és nyúlt, míg szét nem olvadtak, eggyé nem váltak a mély-fekete sötétségben.

Az ablak előtt álltam, gondolataimba merülve. El-elrévedező tekintetem a messzeségben várta a horizonton lebukó napkorong utolsó, búcsú-sugarait. Néma nyugalommal tűrtem, hogy a csend rám telepedjen, majd lassú mozdulatokkal behúztam a sötétítőfüggönyt.
Hátat fordítottam az ablaknak, és a villanykapcsoló irányába indultam, amikor hirtelen rossz érzés lett úrrá rajtam. Éreztem, hogy pórusaim, mint megannyi pici membrán, beremegnek a felismeréstől: nem vagyok egyedül, valakik közelednek, bekerítenek. Lélegzetem visszafojtva, dermedten álltam ott, moccanni sem bírtam a félelemtől. Halántékomnál hallottam szívemnek egyre szaporább, hangosabbá erősödő lüktetését: "PÁM, PÁ-PÁM, PÁ-PÁM", mint harci dobok dübörgése. Mintha valaki bensőmnek hatalmas kapuját belülről döngetné egyre dühödtebben.

És igazam volt: mind ott voltak újra. Mind a heten: a kevélység fintorogva, felhúzott szemöldökkel lépett hozzám, az irigység és a fösvénység szemei sárgán izzottak fel, sebet égetve testemen, vadul szaggatva le a nyakamban lógó, kicsi aranykeresztet. A bujaság émelyítő, likőr-íz csókjának nedve marta ajkaimat, végigfolyt államon, lecsurranó cseppjeit pedig a torkosság nyalta le mohón. A harag dühödten emelt rám kezet, méregzöld ujjaival ragadta meg karjaimat, csak a szeretetre rest figyelte távolabb, nemtörődöm-közönnyel a többieket.

"Ne!!! Kérlek! Hagyjatok!" - szakadt volna ki belőlem sikoltva-hörögve félelmem, összeszorult torkomon még sem jött ki csak meleg levegővel kevert, elhaló, magatehetetlen nyöszörgés. Hiábavaló volt minden könyörgés.
Fenyegetőn körülfogtak, sátáni kacajjal, eltorzult arccal, őrült körtáncba kezdtek. Rángatva pörgették görcsbe rándult testemet, földre lökve rongyosra tépték ruhámat, mocskos körmüket húsomba vájták, az őrület mélységes szakadéka felé taszítva engem.

És mikor már minden idegszálam pattanásig feszült, zokogó testem lemondón, reszketve, vacogva készült feladni a szélmalomharcot,...megpillantottam egy halvány, törékeny-kecses fénynyalábot, mely pajkosan nevetve, egyre erőteljesebb magabiztossággal vetült arcomra.
Pirkadt. Visszafordíthatatlanul és ellentmondást nem tűrve, narancs-piros fény ragyogta be a szobát, elűzve minden szenvedést, kínt, gyötrelmet, a bűnöket és a bűnhődést. Egy új nap volt ez, mely kitárta ablakom, átmosta sejtjeim, felszabadította lelkemet, s vakító-fehérre tisztulva, melengetve-szárítva, az ünneplő ruhába öltözött hajnalhasadásban megszülte a reményt....