Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy őzike. Ez az őzike kitalálta, hogy bizony a karácsonyt az erdőben is meg kellene ünnepelni. Szólt is minden állatnak, hogy a nagy tisztáson, az erdő közepén gyűljön össze minden állat szentestén, így köszöntsék szeretetben, békességben a kis Jézust a születése napján. Úgy is lett. Mikor alkonyodott, elkezdtek gyülekezni az állatok. A nagy tisztáson állt egy szép fenyőfa, azt díszítették fel: a mókusok mogyorót és diót hoztak, a madárkák piros bogyókat kerestek, galagonyát, csipkebogyót, az egérkék fehér bogyókat. Még a téli álmukat alvó sünik is felkeltek, és hoztak néhány piros almát az állatok karácsonyfájára. Az őzek és szarvasok száraz füvet gyűjtöttek, a ragadozó állatok: a róka, farkas és az erős medve fát hoztak magukkal, amiből nagy halmot raktak a tisztás közepén. Aki nem tudott semmit hozni, az is sürgött-forgott, próbált segíteni a fadíszítésben és a máglya megrakásában. Amikor teljesen besötétedett, és már minden állat ott volt, meggyújtották a tüzet, és énekelni kezdtek. Elénekelték a Mennyből az angyalt, és a Kis karácsony nagy karácsonyt is, aztán megint a Mennyből az angyalt, mert több karácsonyi éneket nem tudtak. Egy kis csillag az égen meglátta a nagy tüzet. Majd megette a kíváncsiság, mi lehet az a nagy éneklés, patadobogás odalenn az erdő közepén. Addig-addig nézegetett, nyújtogatta a nyakát, míg egyszerre lepottyant az égből, és éppen odaesett az állatok karácsonyfájának a tetejére. Ahogy odapottyant, sok-sok kicsi fényes darabka szóródott szét belőle, és hullott a fenyő ágaira, a kis kíváncsi csillag pedig ott ült a fa tetején. Csak úgy csillogott-villogott, szikrázott a karácsonyfa, még szebb lett, mint előtte. A kicsi csillag egy cseppet megszeppent, megszólalni sem mert, félt, hogy valami rosszat csinált, de az állatok nagyon örültek neki. - Köszönjük, hogy eljöttél hozzánk, és ilyen gyönyörűvé varázsoltad a karácsonyfánkat! - Milyen jó csillag vagy te, hogy a fényeddel is dicséred az Urat! - Énekelj velünk te is, kicsi csillag! - ilyeneket kiáltoztak az állatok. Ettől a csillag is felbátorodott, és elmesélte, hogy került hozzájuk. Aztán elkezdtek újból énekelni, elénekelték megint a Mennyből az angyalt meg a Kiskarácsonyt, és újból nekifogtak a Mennyből az angyalnak, mikor a csillag közbeszólt. - De hiszen ezt már énekeltük! - Hát, igen, énekeltük - válaszolta az őzike. - De sajnos nem tudunk több karácsonyi éneket. - Akkor majd én tanítok nektek! - kiáltotta örömmel a csillag. - elég kíváncsi csillag vagyok, és nagyon sok éneket megtanultam, mikor az embereket lestem. Meg is tanította az állatoknak a Pásztorok, pásztorokat, meg az Ó gyönyörű szépet. Énekeltek, énekeltek, olyan sokáig, hogy már többet ásítoztak, mint énekeltek. Ideje volt elbúcsúzni és mindenkinek hazatérni a vackára. A kis csillag elszomorodott. - Jaj, de kár! Én nem szeretnék hazamenni! És igaziból nem is tudom, hogy mehetnék, elvégre felfelé nem lehet esni, csak lefelé. Nem maradhatnék inkább veletek? - De! Nagyon jó lenne! És akkor minden évben te ragyognál a karácsonyfánkon! Így is lett. Minden állat hazavitt egy pici darabot a csillagból, mindenkinek pont jutott egy. A legnagyobbat pedig, ami a fa tetején volt, a medve vitte magával, mert az ő barlangjába senki emberfia nem mer bemenni. És azóta minden évben az erdő állatai összegyűlnek a tisztáson, mindenki viszi magával a kis darab csillagját, felteszi a fára, és minden évben új karácsonyi énekeket tanulnak.
A felhasználói élmény fokozása érdekében már mi is használunk cookie-kat a Network.hu oldalon.
Az oldal használatával beleegyezel a cookie-k alkalmazásába. További információ: itt.
Kommentáld!